2009. július 11., szombat

Fél éve itt

Két hónap is eltelt, mióta az utolsó bejegyzés született. Az életünk itt Hudiksvallban "beállt a rendes kerékvágásba", szépen pörögnek a napok, a hetek. Teljesen megszoktuk már ezt a környezetet, otthonosan mozgunk benne. Természetesen azért még mindig akadnak újdonságok, s rengeteg a felfedeznivaló is. Nem unatkozunk, ezt abból is látjuk, ha a naptárra nézünk: már 6 hónap repült el azóta, hogy ideköltöztünk. Ez azt is jelenti, hogy az ideiglenes, féléves munkaszerződésem lejárt. A jelzések azonban egyértelműek voltak már korábban is a munkáltató részéről, hogy a továbbiakban is számítanak a munkámra, vagyis véglegesített szerződést kapok. Három évig tehát biztosan maradunk még Hudiksvallban. Örülünk, hogy így alakult, mert nagyon jól érezzük magunkat itt. A nyár folyamán ki kellett vennem 4 hét egybefüggő szabadságot, a júniust választottuk, s ekkor hazalátogattunk Magyarországra. Jó sűrű programot szerveztünk, egy hosszú országjárás következett: Szolnok, Szeged, Budapest, Újfehértó, Nyíregyháza, Szentes, mindenhol csak rövid idő. Így sem tudtunk mindenkivel találkozni, beszélgetni, akivel szerettünk volna, reméljük talán senki sem sértődik meg ezen. A kollégákkal való találkozások és beszélgetések sajnos a várt híreket hozták: semmi sem lett jobb a hazai egészségügyben az eltelt hónapok alatt. Sőt. Szinte törvényszerű, de többen érdeklődtek arról, hol kell kezdeni a szervezést, ha ők is eldöntik, menni akarnak. Vajon mikor látják már be a döntéshozók, hogy nagyon rossz irányba tart ez a folyamat? A hírekben is olvasott "röghözkötés" csak időben odázza el a valós probléma megoldását, az időzített bombát ezzel élesítették.
A 4 hét szabadság végére nem igazán lettünk kipihentebbek, szerencsére volt még a visszautazás és a munkakezdés között 4 nap, amikor igazán pihentünk. Kimentünk Hudiksvall tengerpartjára, napoztunk a fehér homokon, fürödtünk a Botteni-öbölben. Gyönyörű a Skandináv nyár. A gyerekek is oviszüneten vannak, augusztusban kezdhetnek újra már az új óvodájukban, ami szintén itt van mellettünk, és lényegesen nagyobb. Itt már jobban szét lesznek osztva korcsoportok szerint, több alkalmuk lesz svéd gyerekekkel is kommunikálni. Az, hogy sok magyar gyerek össze volt terelve egy csoportba abból a szempontból jó volt, hogy felszabadultan, minden "idegenérzés" nélkül játszhattak naphosszat, de a nyelvben nem igazán fejlődtek sokat. Azon a véleményen vagyunk, hogy ez így volt jó, mert megszerettek oviban járni, és a nyelvet pedig így is úgy is menthetetlenül meg fogják tanulni, ha nem előbb, akkor utóbb. Idejük van bőven. A nyár folyamán odahaza persze mindenki hallani akarta, mit tudnak a kicsik svédül, persze egy kukkot sem lehetett kihúzni belőlük, már azt hittük, a hosszú szabadság alatt "törölték a memóriát". Egy aranyos történet azonban kicsit megnyugtatott, hogy nem így van:
A stockholmi reptérre visszaérve még volt 1.5 óránk a vonatindulásig, így leültünk egy kávézóba, ahol egy régi barátunkkal beszélgettünk, kávéztunk, a gyerekek fagyiztak. Eri azonban kinézett magának egy kókuszos sütit is az üveges hűtőpultban, és miután megette a fagyiját, nyaggatni kezdett, hogy sütit is kér. Mivel épp alaposan benne voltunk a beszélgetésben, és nem hatott a "mindjárt, várj egy kicsit" sem, hirtelen ötlettől vezérelve a kislányom kezébe nyomtam egy 50 koronást, mondván "Tessék, 5 éves nagylány vagy, tudsz svédül, menj, kérj magadnak amit akarsz!"  Eri egy pillanatra meglepődött, mert ilyen még nem volt korábban. Majd elmosolyodott, és a legnagyobb megdöbbenésünkre elindult a pult felé. Imádnivaló volt, ahogy a pénzt szorongatva állt az a csöpp lány a sorban a felnőttek között. Mikor sorra került, mondott valamit a hölgynek, aki visszakérdezett, erre Eri megmutatta melyik sütire gondolt. Nem hallottuk a párbeszédet, mert ahhoz messze voltak. Megkapta amit kért, kifizette, megvárta a visszajárót, majd széles vigyorral az arcán ballagott vissza az asztalunkhoz. Hatalmas tapssal és éljenzéssel fogadtuk. Mint az kiderült, úgy kérte (kiejtve): "vit kóká", ami teljesen helyes és adekvát volt. És nem mondtuk neki, mit kell majd mondania. Nem egy elveszett gyerek.

2009. május 8., péntek

Az első ügyelet

2009.05.06. Szinte napra pontosan 4 hónap telt el azóta, hogy beléptem az új munkahelyem kapuján az első munkanapomon, és 8 hónap azóta, hogy telve várakozással beültünk az első svédórára. Mintha tegnap lett volna. Ma pedig már egyedül ügyelek a hudiksvalli szülészeti és nőgyógyászati osztályon, mert a főnökeim úgy döntöttek, felnőttem a feladathoz. Nem tudom, mennyi időnek kell eltelnie ahhoz, hogy én is ugyanígy érezzek, de tudom, egyszer csak bele kell ugrani abba a mélyvízbe, mégha tudom is, hogy sokat fogok nyelni belőle, mire megtanulok úszni benne. A behívhatós ügyeletes főorvos bátorítóan mosolygott, hogy hívjam nyugodtan, ha valami nem megy. Végülis nem lakik messze. Este 17:30-kor kezdtem, mert előtte egész napos továbbképzésen voltunk innen 140 km-re a megyeszékhelyen, és csak ekkorra értünk vissza.
Alighogy átöltöztem, kezembe nyomta a főorvos az ügyeleti mobiltelefont, és máris mondta, hogy szóltak, fekszik a beteg a műtőasztalon, mehetek operálni. Csak egy kis papírt kaptam egy személyi számmal, s annyi instrukciót, hogy egy "abbamaradt vetélés" (missed ab) befejezése lesz, a többit olvassam el a számítógépben, ha leérek a műtőbe. Lesiettem, átöltöztem, s valóban már feküdt az asszony a műtőasztalon, még nem volt ugyan elaltatva, de érdekes így találkozni valakivel életemben először. Gyors bemutatkozás, pár rövid kérdés, az aneszt asszisztens már nyomná be az altatószert, de még kérek két percet, hogy átfussam a dokumentációt, legalább hadd legyen némi támpontom. Közben folyton az jár a fejemben, hogy ilyen esetekben lehet beleszaladni valami olyanba, ami esetleg elkerülhető lenne, ha több idő lenne mindent gondosan átnézni. Átfutom az adatokat, nem találok semmi gyanúsat, és már nyomja is a fecskendőt az asszisztens, 1 perc alatt alszik a beteg, gyors vizsgálat, hogy mégis mekkora a méh és előre vagy hátrahajlik, a műtősnő már toporog a hátam mögött a lemosással, érthető, ők is szeretnének pihenni már. Hamar készen vagyunk, megírom a szövettani kérőt, segítek átrakni az asszonyt a tolható ágyra (műtősfiú nincs), és már csörög is a telefon a zsebemben. Az 50 km-re lévő kisvárosból hívnak, hogy van egy koraterhesség, fáj a hasa, attól fél, hogy nehogy méhen kívüli terhesség legyen. Persze, jöjjön csak be, nem vagyok egy Gyurcsók, hogy némi hunyorítás után telefonon is meg tudjam gyógyítani.
Felmegyek a szobámba, ott lediktálom a műtétet, kódokat, rendelést. Kimegyek a szülőszobára, csak egy várandós fiatalasszony fekszik ott, még nincsenek igazán jó fájásai, csak 3 cm-re nyitott, egyelőre várunk vele. Átmegyek a gyermekágyra, ott nincs teendő, a bentfekvők jól vannak. Irány a folyosórendszeren át a másik épület, a nőgyógyászati fekvőbeteg osztály. A nővérek épp kávészünetet tartanak, elmondják az aznap műtötteket, mindenki jól van, majd szólnak, ha jönnöm kell. Befut egymás után két telefon: szólnak az egynapos sebészeti őrzőből, hogy felébredt a beteg, ők is lassan zárnának, fussak már le és lássam el búcsútanácsokkal az operált betegemet. Az akutosztály is hív, hogy megjött a hasfájós asszony. Gyorsan rendelek neki egy friss terhességi és vizelet általános gyorstesztet, vérnyomás, pulzus, testhő. Az őrzőben épp vacsorázgat a frissen műtött beteg, félig ül az ágyban, jól van, elbeszélgetünk a továbbiakról, mi volt a műtétnél, mire számítson. El is köszönök, várnak az akuton. A hasfájós láthatólag jól van, semmiképpen nem akut has. A terhességi tesztje nálunk negatív. Igaz, tegnap reggeli első vizeletből nézte, koraterhességben gyakran csak az pozitív. Kikérdezés, vizsgálat, ultrahang, a lelet megfelel egy 5 hetes terhességnek, a vérzéskimaradás alapján is ez jön ki. Tanácsokkal ellátom, elengedem haza, kontroll megbeszélve. Irány az akutosztály orvosi szobája, találok egy üres gépet, gyorsan lediktálom az esetet. Na jó, csak szeretném gyorsan, még nem az igazi a sebesség. 
Hirtelen elfogynak a teendők. Megkeresem az ügyeletes nőgyógyásznak fenntartott pihenőszobát a házban, elég kellemes, külön fürdőszoba, WC, tiszta ágyneművel vetett ágy, TV vár benne. Leheveredek az ágyra, egy telefon haza a családnak, majd bekapcsolódom egy filmbe. Mire kezdeném kibogozni, ki kivel van, hív a szülőszoba. Úgy látszik beindul a várandósunk? sajnos azonban a CTG-je nem valami fényes. Kérdi a szülésznő, mi legyen. Azt javaslom, mivel nem igazán erősek a fájások, a méhszáj sem nyílt tovább, maradjon a CTG-n és várjunk. Már nem megyek le a pihenőszobába, azt az 1 órát inkább a dolgozószobámban töltöm, olvasom a híreket otthonról. A CTG változatlanul nem megnyugtató. A fájások közben erősödtek, de láz lép fel. Megvizsgálom az asszonyt, már bő 4cm, de nagyon hátul van még a méhszáj, feszül a burok. Kicsit próbálok tágítani ezen a 4 cm-en, majd úgy döntök, kapcsoljunk rá. Lázcsillapítót kap, burkot repesztek, felteszem a magzat fejére a skalpelektródát, ennél nincs jelveszteség, mint a hasi érzékelőkorongnál. A magzatvíz zöld, közben vérrel is keveredik és szinte forró, ahogy csorog végig a kezemen. A láz megmagyarázza, miért megy 170-el a baba szíve, de sajnos más baljós előjelek is vannak: "csökkent variabilitás, akcelerációk hiánya" a CTG jel.  Ez így együtt azt jelzi, ennek a gyereknek kinn a helye minél előbb. Itt a svédeknél még mielőtt a fenti lelettel elindulnánk a műtőbe, illik csinálni egy magzati fejbőrvér mintavételt, és meghatározni a laktátot. Ez a biokémiai módszer jól jelzi, vajon tényleg van-e már az oxigénhiány miatt anyagcsereváltozás, és ha jól veszik le a mintát, stabil támpontot ad a vajúdás során. Ha jó a laktát, sok esetben megengedett a várakozás, még olyan esetekben is, amikor már odahaza régen megoperáltuk volna. Lehet, hogy ez az egyik oka annak, hogy itt csak a szülések 17%-a végződik császármetszéssel, az otthoni 30-40%-kal szemben? A laktátnál feltétel azonban, hogy a vizsgálandó magzati fejbőrrészlet magzatvíz- és vérmentes legyen. Ez nem olyan egyszerű feladat, mint hinnénk.
Megpróbálom a laktátot, de mivel még mindig nagyon hátul van a méhszáj, előre kell húzni, hogy bevezethessem rajta az amnioszkópot. Ez nagyon fájdalmas az asszonynak, nem kooperál. Hárman nyugtatjuk, mire sikerül beilleszteni a műszert. Tisztán látszik a magzat fejbőre, jó helyen vagyok, de folyton odacsorog vagy a vér, vagy a magzatvíz. Törlés, törlés, újra törlés. Az idő megy közben, a CTG semmit sem javul. Ha nem pontosan veszem le a laktátot, félrevezető eredményt adhat. Kínlódok még egy kicsit, az asszony is egyre jajgat, erősek a fájásai, fáj a vizsgálat is, hiába szívja közben a kéjgázt. Nem megy, nem sikerül levenni a laktátot. Akkor nincs más hátra, a rendelkezésre álló adatokból kell meghatározni a továbbiakat. A magzati szívfrekvencia közben állandóan 180/min körül van. variabilitás nincs. Ez egy kóros CTG. Kimondom a varázsszót: császármetszés.
A gépezet erre a gombnyomásra beindul. A szülésznők gyorsan előkészítik az asszonyt a műtéthez, közben pár szót beszélünk a vajúdóval és a párjával, elmondom miért döntöttem így. Teljes mértékben elfogadják a javaslatot, bár mindketten ijedten pislognak. Fiatalok, 19 éves mind a kettő. Érzik, hogy baj van. Két telefont intézek még: felhívom az ügyeletes anesztes kollégát, hogy gurulunk a műtő felé, majd a háttérügyeletesemet. Tizenöt perc múlva hajnali 1, sokára veszi fel. Elmondom, hogy most indulunk a műtőbe. Végighallgatja a történtek összefoglalását, majd egyetértően támogat. Kérdi, meg tudom-e csinálni a műtétet kettesben a műtősnővel. Itt ez a szokás, ha szakorvos ügyel. Tudom. Menni fog nekem is. Igaz, Szegeden mindig három orvos és a műtősnő állt neki egy császármetszésnek, itt általában csak nappalra jut két orvos. Éjjel nincs más segítség, csak a műtősnő. Közben már gurítjuk is az ágyat a műtő felé a szülésznővel, az újszülöttesnővér hozza a kicsi ellátásához szükséges kiskocsit. Az apuka lohol mögöttünk, nyakában a fényképezőgéppel, arcán a jól ismert félelemmel: csak minden rendben legyen! A műtőben már vár a stáb, rövid beszélgetés a gyerekgyógyásszal és az anesztessel, még megszorítom az asszony kezét, és futok átöltözni. Apuka is velem jön, elmondom neki mit hol talál, persze én vagyok a gyorsabb, még a levetkőzésnél jár, mikor én már a bemosakodó felé veszem az irányt. Maszk, bemosakodás, műtőskabát, kesztyű, a százszor, ezerszer  begyakorolt mozdulatsor. A műtőben gyors vezényszavak, eszközök csörrenése, izolálótakaró suhogása, a monitorok ütemes pittyegése. Mindnen olyan ismerős, és mégis minden olyan más. Ezt nem lehet megszokni, de ezt az izgalmat nem cserélném el semmire. Egy pillanatra átsuhan az agyamon, mi mindennek kellett történnie eddig, hogy most itt állhatok, és a kezemben lehet ezeknek az embereknek a sorsa. Beleborzongok. Az anesztes közben elaltatta a beteget, és kiadja a vezényszót: MEHET!
Szikét kapok a kezembe. Az órára pillantok a falon: hajnali 1 óra 1 perc. Gyorsan haladok, jó alkatú az asszony, ez segít. Megnyitom a méhet, lenyúlok, már fogom a fejet.  1 óra 3 perc. Kiemelem a magzatot, s ekkor egyszerre szakad fel mindenkiből az önkéntelen kiáltás: Hű, mekkora ez a gyerek! Ellátom a köldökzsinórt, eltelik egy örökkévalóságnak tűnő 40 másodperc, mire hangosan, panaszosan felsír ez a nagyfiú. Csodálkozni azonban nincs időm, mert nekem még itt sok dolgom van a hasban. Leválasztom a lepényt, a méh nagyon el van lazulva, bár már megkapta a méhösszehúzót. Gyorsan beteszem a két saroköltést a méh sebszéleibe, de csak dől a vér a hasba. Ez nem mind a metszésből jön, ez atonia. Nem csoda ekkor gyerek után. További méhösszehúzót kérek, masszírozom a méhet kicsit, és átválltok "varrógép üzemmódba". Fülembe cseng a szegedi adjunktusi intelem: "a vérzést a varrás állítja meg leghamarabb, nem a törlés". Két rétegben zárom a méh sebét, még mindig laza a méhizomzat. Másfajta gyógyszert (Methergin) kérek az anesztestől, masszírozom tovább a méhet, az új gyógyszer végre segít. A varratból nem vérzik. Bezárjuk a hasat. Közben jön a hír: 4930 grammos a fiú! És ami a legfontosabb: jól van. Most már én is. Végzek a műtőben, elköszönök a csapattól, visszamegyek a szülőszobára és leírom a történteket, szépen, kronológiai sorrendben. Közben újra csöng a telefon: újabb hasfájóshoz várnak az akut osztályra.
44 éves nőbeteg. Kezdődik minden újra: kérdések, jegyzetek, laborok, ultrahang. Mivel jobb oldali a fájdalom, csak a rend kedvéért kérek egy sebészi konziliumot is. Viszonylag gyorsan előkerül a sebész ügyeletes kolléganő, ugyan fiatal, de Charlie nem róla énekli a "az aki szép, az reggel is szép, mégha össze is gyűrte az ágy" c. dalt, az biztos. A gyűröttarcú sebész azonban gyorsan dolgozik, vizsgál, és már kész is a válasszal: appendicitis kizárható. Mire egyet nézek, már sehol sincs. Közben megjönnek a laborok is, gyulladás kizárható. A terhesség is. Elrendelem a megfelelő gyógyszereket, tanácsokat, az asszony elég érdeklődőnek mutatkozik, úgy látszik örül, hogy végre foglalkozik vele egy orvos több mint 10 percet. Előkerül a jegyzettömb, rajzolok neki méhet, nyálkahártyát, kismedencét, mindent, ami érdekli. Hálás érte, elégedetten távozik. Én meg egy jót gyakoroltam svédül betegtájékoztatni. Még kap két tablettát is a házipatikából, hogy elkezdhesse szedni, míg kinyit a gyógyszertár, és kiválthatja az e-receptjeit. Lediktálom az esetet, és elindulok vissza az osztályra.
Útközben beugrok a postop részlegre, megnézni hogy van a friss műtétes. Elég sápadt, látszik, hogy sok vért veszített. Igaz, pocsék volt a vérképe a műtét előtt is. Kérdem, mennyi a hemoglobinja, nem kellene-e hogy vért kapjon. A nővér válaszol: most nézte, 78-as. Arra a kérdésemre, hogy itt elrendelhetem-e a transzfúziót, azt a meglepő választ kapom, hogy az intenzíves doktor úgy határozott, 70-es Hgb fölött nem kell trafó. Úgyhogy nem kap. Még egy kicsit itt megfigyelik, aztán visszaküldik hozzánk. Megadóan bólintok, majd visszaballagok a szülőszobára, és megbeszélem a mi osztályos nővérünkkel, hogy ha visszaér az asszony, rendeljen neki 3 egység vért. Ő is csodálkozik az intenzívesek hozzáállásán.
Miközben baktatok a folyosón, már világosodik. Csodálatos a hajnal, nézem a fenyők fölött a narancssárga fényeket, kedvem lenne kimenni egy kicsit a tengerpartra. A gyomrom és a hólyagom azonban jelzik, most már velük is törődjek kicsit. Megeszem a vacsorámat reggelire, tiszta olyan, mintha csak otthon lennék Szegeden. Reggel 7 óra van. A kávé és az ágy közül az utóbbit választom. 50 percet alszom ájultan, gyors mosakodás, még egy kör a szülőszobán, jött egy újabb kismama, folyik a vize, de nincs fájása: ő már nem nálam fog megszülni. 8-kor megbeszélés, elmondom az estémet, a műtétet, átnézzük a CTG-ket, a kollégák megerősítenek, ők is így jártak volna el. 
Átöltözöm, és elindulok haza. Fáradt vagyok, zúg a fejem, de ez egy kellemes fáradtság, majd kialszom. A nap már melegen süt, lassan tekerem a bicajt, nem sietek. Olyan gyönyörű ez a nap. Egy kisfiúnak ma van a születésnapja.

2009. március 29., vasárnap

Szociális élet

Ebben a bekezdésben két fő téma kerül röviden bemutatásra: a kórházi élmények és a kis magyar közösségünk élete.
A közös, "kötelező" kávészünetekről (fika) már korábban írtam, mint a munkahelyi szociális élet legfőbb színteréről. A svéd kollégák érdeklődése családi hátterünkről,  feleségről, gyermekekről, a magyarországi helyzetről átlagosnak mondható ennyi idő eltelte után. Nem mondom azt, hogy mélyenszántó beszélgetésekbe kellett bárkivel is bonyolódnunk, csak egy normális szintű érdeklődés volt tapasztalható. Mondják, hogy a svédek igazából nem akarnak túl sokat megtudni illetve túl mélyen megismerni beszélgetőpartnerüket, a kitárulkozás nem jellemző. Ha szigorúan ezt a nézetet kell ehelyütt megerősítenem vagy cáfolnom, akkor azt mondhatom, ez valóban így van, de hozzá kell tennem azt is, hogy ugyanezt a felületes, "kötelező, de nem túl mély" érdeklődést tapasztalhattam Magyarországon is, ez véleményem szerint tehát eddig nem feltétlenül svéd nemzeti sajátosság, inkább típusos XXI.századi urbanizált viselkedésforma. Rengeteg kollégám van/volt Magyarországon is, akivel bár jó kapcsolatban álltunk, egymás családi életéről nem tudtunk meg sokkal többet az elmúlt évek alatt, mint itt 3 hónap alatt. Lehet, hogy ez valakit bánt, van akit elrémiszt, de igazából elég kényelmes így a társas együttlét, nem kell a sajátján kívül a más bajaival is megbirkóznia senkinek.
Több, magyarokkal folytatott párbeszéd és beszámoló visszatérő eleme a svédek tudatlansága Magyarországról. Ezt is óvatosan kell kezelni, mert pl. hajlamosak vagyunk megsértődni azon, hogy (akik sosem jártak hazánkban) úgy hiszik, egykori szovjet gyarmatként nálunk most is oroszul beszélnek, ugyanakkor vajon minden honfitársam lenne-e legalább ilyen tájékozott a skandináv államok történelmében, hírességeiben és a jelenkori eseményeivel? Miért lepődik meg sok magyar azon, hogy pl. Norvégia nem EU tag, vagy hogy Svédországban koronával fizetnek és nem euróval? Nem akarom védeni a svédeket, sem bántani a magyarokat, mindkét oldalon vannak komoly hiányosságok, csak nem mindegy hogy kit és miről kérdez az ember. Úgy vélem, megsértődés és kinevetés helyett inkább minden alkalmat meg kell ragadni arra, hogy az ember Magyarország "követeként" megfelelő helyen és időben, megfelelő mennyiségű (vagyis egyszerre nem sok) információmagot szórjon szét a saját világukban meglehetősen boldog skandináv emberek tudatában, úgy, hogy mindez ne legyen kioktató jellegű, sem hosszadalmasan unalmas. Kétségtelenül nem könnyű feladat.
Azt, hogy a kollégák igenis érdeklődnek irántunk, misem bizonyítja jobban, hogy az első 9 hét során 2 meghívást is kaptunk egy-egy olyan közös vacsorára, amit az osztályon dolgozó kollégák szerveztek. Az első alkalommal egy német kolléganő hívta meg az osztály teljes orvoskarát családostól együtt a házába, ahová mindenki valami saját készítésű étellel, vagy süteménnyel érkezett. A közelmúltban pedig egy állítólagos régi hagyományt felelevenítve egy idősebb főorvosnő hívott meg minket, újakat az otthonába, szintén családtagjainkkal együtt. Mindkét alkalommal nagyon jól éreztük magunkat, és a beszélgetések témái is változatosra sikeredtek, de ezek már nem a felületes könnyed csevegések kategóriájába tartoztak.
Arról írtam már, hogy a sors mennyi magyart sodort a kies norrlandi tájra, de azt ehelyütt most örömmel elújságolhatom, hogy ezek a magyarok eddig erős összetartásról tettek tanúbizonyságot. Az eltelt 11 hét alatt eddig 4 olyan bulit szerveztünk, ahol a résztvevő magyarok száma meghaladta a 20 főt, ebből háromszor valamelyik családnál (köztük egy alkalommal nálunk is, 26 fővel), egyszer pedig egy erre a célra kibérelt Gavlei közösségi házban közel 50 fővel képviseltette magát a helyi magyarság. Itt főként mi, most érkezett orvosok és családtagjaik adjuk a tömegbázist, de szívesen jöttek korábban kitelepült kollégák is, és minden alkalommal nagyon jól éreztük magunkat. Talán említenem sem kell, mekkora élmény ez a gyerekeknek is, akik szünet nélküli hancúrozással töltik el a villámsebesen repülő időt. A közbenső hétvégeken sincs elszigetelődés és magunkbafordulás, szinte minden hétvégén jön hozzánk valamelyik család vagy éppen mi indulunk látogatóba valakihez. A kezdeteknél is sokat segítettünk egymásnak, nemcsak tippekkel, ötletekkel, megtudott, mások számára is fontos és megosztott információkkal, hanem akár szereléssel, gyermekfelügyelettel, közös főzésekkel. Tekintettel arra, hogy a családok közül (egyelőre) csak nekünk nincs autónk, a nagyobb heti bevásárlásokhoz, bútorcipeléshez, távolabbi célpontok eléréséhez mindig készségesen ajánlkozik valamelyik kolléga, ami rendkívül jólesik, néha már-már azt kell mondanom, a bőség zavarával küszködünk. Sokkal könnyebben boldogul így mindenki, nem érezzük magunkat egyedül, odafigyelünk egymásra, és ez nagyon sokat jelent.

2009. március 22., vasárnap

Az első önálló műtét

Nem kellett sokáig várni arra, hogy a műtőben is önálló feladatot bízzanak rám: a második héten egy tervezett császármetszést kellett elvégeznem. Ennek jelen esetben nem is igazán a szakmai oka miatt szentelek egy bekezdést, hanem a lélektani jelentősége miatt. Úgy alakult, hogy aznap a szülőszobán történtekért hárman, egy főorvos, egy szakorvosjelölt és én, mint szakorvos voltunk felelősek. A műtéti programba kiírt császármetszésből a főorvos ügyesen kifarolt, így indulhattunk ketten a fiatal német kolléganővel a műtő felé. Különös helyzet volt, mert még nem jártam itt Hudiksvallban a műtőben, azt sem tudtam, mi merre van, és nem is láttam még korábban, hogy csinálják a császármetszést itt Hudiksvallban. Ebből adódó szabadkozásomat a műtőben mosolyogva fogadták, és megnyugtattak: mindent csináljak úgy, ahogy én szeretném, ők majd asszisztálnak. Jelen szituációban ők alkalmazkodnak hozzám, s nem nekem kell őhozzájuk. Gyorsan átnéztem a műszertálcát, közel minden ugyanaz volt rajta ahogy Magyarországon megszoktam, és amikor halkan odasúgtam a műtősnőnek, hogy ha nem tudnám hirtelen egy adott műszer nevét, majd segítsen ki. "-Semmi gond, csak mutass rá, és adom ami kell!" -jött a bíztató válasz, így hozzáfogtunk. Bár nagyon érdekelt, hogy ők hogyan csinálnák az egyes műtéti lépéseket, mégsem kezdtem el kérdezgetni, hogy szokták ők ezt és ezt csinálni, mert ezzel nem akartam azt a látszatot kelteni, hogy bizonytalankodom. Inkább azt a taktikát választottam, hogy haladtam lépésről lépésre, úgy, ahogy Szegeden szoktam, majd utólag visszakérdeztem, ti is így csináljátok? Így nem vesztettünk értékes időt, szépen haladtunk, és a kívánt információk birtokába is jutottam. Gyorsan kész lettünk, és egy-két apróbb fogás kivételével elmondhatom, nincs lényegi különbség a műtéti technika között ebben a tekintetben az otthon alkalmazottaktól.
Egy érdekesség azonban kikívánkozik még belőlem: a műtétek előtt bevett szokás, hogy végeznek egy utolsó ellenőrzést, amit "startkontroll"-nak hívnak. Ez abból áll, hogy mielőtt az operáló orvos kezébe adják a szikét, az aneszteziológus -vagy inkább az szakasszisztense, mert anesztest ritkán látni a műtétek alatt, de ez egy más történet- felolvassa, ki fekszik az asztalon, mi a neve, személyi száma, mi az aneszteziológia módja. Ha ébren van a páciens, lelkesen bólogat közben... Az operáló orvos elmondja hangosan a saját nevét, és hogy milyen indikációból milyen műtétet készül végezni, ezt követően az asszisztensek, műtősnők, és a műtétnél jelenlévő minden egyes ember egymás után elmondja hogy hívják és mi a beosztása. Ez először elég furcsának tűnt, pláne, hogy látszik, rajtunk, újakon kívül mindenki alaposan ismer mindenkit, de végiggondolva, teljesen logikus, így csökken a betegcsere lehetősége. Érdemes eltűnődni rajta.

Újszülött újraélesztés tanfolyam

A kórház szervezésében egy egésznapos továbbképzésen vettünk részt, melynek témája az újszülött újraélesztés volt. A tanfolyamon mindenkinek kötelezően részt kell vennie, aki munkája kapcsán újszülöttekkel kerül kapcsolatba, így a szülészeken kívül természetesen a gyermekgyógyászoknak, szülésznőknek, újszülöttes nővéreknek is. Ilyen témájú tanfolyamon Szegeden is részt vettem a szakképzés keretein belül, a szegedi Gyermekklinika szervezte, nagyon profinak tartottam, így elő is vettem az itteni kurzus előtt az otthoni jegyzeteimet a felfrissítés miatt. Kár volt, mert csak összezavarodtam. Szegeden a módszertan a nemzetközi ajánlásoknak megfelelően épült fel, amit az American Heart Association és az American Association of Pediatrics dolgozott ki, a vizsgát is ők akkreditálták. Itt azonban több ponton is eltértek ezektől az ajánlásoktól, így azonnal felmerült a kérdés, mit tegyek ha éles helyzetbe kerülök. A választ -kicsit meghasonlottan- az adja meg, hogy kinek kell megfeleljek a munkám során: a svéd előírásoknak és a munkáltatóm által támasztott követelményeknek vagy a AHA/AAP képzésen tanultaknak. Széllel szemben ugye lehet, de nem érdemes... szóval értitek. Azért leírom a képzés menetét (érthetetlen orvosi kifejezésektől mentesen), mert tanulságos volt: kisebb csoportokba osztva (egyszerre 10 fő) előbb egy 3 órás elméleti oktatást kaptunk az egész témából, majd maszkkal lélegeztetést és mellkaskompressziót  gyakoroltunk az erre a célra kifejlesztett műanyag babákon. Ezek Magyarországon is ismertek, mindent ugyanúgy kell rajtuk csinálni mint az életben, és sokmindenben nagyon jól modellezik a valós helyzetet: pl. emelkedik a mellkasuk, ha jó helyzetben van a fej és jó helyre megy a befújt levegő. Amikor már azt hittük, jól megy minden, elmélet, gyakorlat kipipálva, jött a meglepetés: a helyzetgyakorlat. Ötfős csoportot kellett alakítanunk, amiben volt egy gyermekgyógyász, egy újszülöttes nővér, egy szülésznő, egy segédnővér és egy szülészorvos. Kimentünk az osztályra, és szétoszlottunk a szokott helyünkre: az orvosok a dolgozószobába, a szülésznő és újszülöttes nővér  a szülőágy mellé, a gyermekorvos is kiment az osztályról stb. Az oktató instruktor a szülőágy mellett egy (műanyag) újszülöttet nyomott a szülésznő kezébe, és elmondta, milyen állapotban van: pl. 40.hétre született, nincs spontán légzése stb. Óra indul, tessék. A szülésznő a nővérrel kirontottak az újraélesztő-helyiségbe, és megkezdték az ellátást, miközben riasztották telefonon a többieket. Egymás után érkeztünk a kis helyiségbe, ahol a következő látvány fogadott: középen folyik az újszülött ellátása, akinek még egy igazi (úgy értem igazi szülésből származó) köldökzsinórja is volt köldökcsattal, illetve rá volt egy kábellel csatlakoztatva egy számítógépre, ami össze volt kapcsolva az újraélesztő egység monitorjával, és a laptop mögött egy technikus ült a sarokban, aki a történteknek, beavatkozásoknak megfelelően vitte be az adatokat a gépbe, s mi láttuk az észlelőmonitorunkon, épp hogy áll a szívműködés, oxigénellátottság stb.  Az egész folyamatot a sarokba állított állványon bekapcsolt videokamera rögzítette! Nemcsak imitáltuk a ténykedéseket, a mellkast nyomni kellett, hogy legyen szívműködés, megfelelően kellett csinálni a lélegeztetést, hogy ne sípoljon az észlelőmonitor az oxigénhiány miatt, és fel kellett törni a gyógyszeres ampullát, és beadni a babának az adrenalint, hogy beinduljon végre a keringés... Egy örökkévalóságnak tűnt, mire szólt az instruktor (és amit láttunk a monitoron is), hogy rendben, jól van a pici, abbahagyhatjuk. Ezután bementünk a tanterembe, és visszanéztük videóról az egészet, majd mindent kielemeztünk. A fölösleges lépéseket, a kommunikációs utakat és hibákat, az egész eseménysort. Tanulságos volt... Kis pihenő után visszamentünk a tetthelyre, és végigcsináltunk mindent mégegyszer, kamera nélkül. Az előző hibákból tanulva sokkal gördülékenyebben ment minden, és gyorsabban elértük a célt. Végül harmadjára is végigcsináltunk egy menetet, kicsit más újszülött paraméterekkel és ellátási/gyógyszer igénnyel, köldökkatéterezéssel, de megint a kamera kereszttüzében. Amikor ezt a videót újranéztük, már elégedetten dőltünk hátra: valahogy így kell ezt csinálni. Ebéd után pedig egy másik teremben a köldökkatéterezést és a különböző lélegeztetési technikákat, az intubálást gyakoroltuk. A gyakorlati részt tekintve elképesztően sokat kaptunk ezen a napon, ki is fáradt az agyam estére.

A nyelvtanfolyam folytatása

Az első 12 hétben csak heti három napot dolgozunk a kórházban (hétfő, kedd, szerda) és két teljes napot nyelvtanfolyamon töltünk. Szerencsére a tanárunk ugyanaz a nő, aki Spanyolországban is oktatta nekünk a szaknyelvet a 6. héttől, az alapvégzettsége jogász, de korábban sokat foglalkozott orvosi műhibaperes esetekkel, így elég sokat tud az orvosi kifejezésekről és az orvosok balfogásairól... így az a szerencsénk megvan, hogy a mi (nyelvi) balfogásainkat még azelőtt ki tudja javítani, hogy bajunk származna belőle. Az órák egy részében a tanárnő által megadott szisztémát követve nyelvtani és szaknyelvi képzést kapunk, de mivel a munkanapok során rengeteg élmény ér bennünket, ezeket a témákat is rendszeresen kitárgyaljuk. Rendszeresen hallgatunk szövegeket, párbeszédeket is, nemritkán nem svéd anyanyelvűektől származókat is, de ami talán a legfontosabb, kórházi dokumentációkból gyakorolunk kifejezéseket, esetleírásokat, dekurzusokat, zárójelentéseket. Ezek valódi betegek kórházi dokumentációi, amikről a sokszorosítás előtt eltávolították a személyes adatokat. Messze ez a leghasznosabb gyakorlatunk, hiszen ezt minden nap kell alkalmaznunk a munkahelyünkön. Lesz még egy 10 héten át tartó külön kurzusunk is ebből a témából áprilistól kezdve, de az már távoktatás keretében zajlik: a tananyagot interneten kapjuk majd. Addig azonban nem ülhetünk ölbe tett kézzel, ezért gyakorolunk szorgosan. Egy-egy alkalommal vendégek is jöttek a nyelvórára, először egy újságíró (ezt lásd később), legutóbb pedig a megyei alapellátás vezetője, akivel egy órán keresztül beszélgettünk a régiónk alapellátásának felépítéséről és működéséről. Nem volt egyszerű szövegértési feladatnak sem, de hiszen ezért jött.

2009. március 15., vasárnap

Nyelvtörés - zúzás

A calafelli nyelvtanfolyamról úgy jöttünk haza, hogy kellően táplálták az önbizalmunkat tanáraink: milyen jól megy nekünk ez a svéd nyelv. Az ott eltöltött idő alatt joggal érezhettük ezt, hiszen a tanárokat, akiknek ajkán csüngve ittuk a svéd szavakat, természetesen jól megértettük, az ő kiejtésükön "nőttünk fel". Egymás között svédül beszélgetve kiválóan megértettük egymást, hiszen együtt jutottunk el arra a szintre, hogy szegényes, de egyre bővülő szókinccsel, egyre több mindent megtanultunk elmondani. Ehhez képest azért jókora hidegzuhany volt az első svéd-svéd orvos-beteg illetve orvos-orvos pörgő párbeszédeket hallani. Szabályszerűen pánikba estünk, hogy ebből alig értünk valamit! Szerencsére itt még csak külső szemlélőként álltunk a háttérben, de a mentorok értették a helyzetet, s vigasztaltak: kell pár nap, hét, mire a fülünk rááll erre. Bizony kellett. De szerencsére napról napra jobb a helyzet, bár ez is változó: van olyan svéd kolléga, akit nagyon nehéz megérteni, a másikat könnyű. Persze igyekszünk jelezni, hogy lassítsanak, de ez nekik is fárasztó egy idő után. Egy párbeszéd az orvos és beteg vagy két kolléga között nem lehet olyan, mint egy lassított felvétel! Így erőlködünk, izzadunk, hogy minél többet megértsünk. A betegekkel eleinte kevesebbet, csak egy-egy mondatot beszéltünk önállóan, akik érezhetően lelassítottak, és igyekeztek egyszerűbben beszélni. Persze nem mindenki, és nem mindenkor. Egy veszélyeztetett terhessége miatt aggódó, zokogó asszonytól nem várható el, hogy a külföldi kolléga kedvéért legyen kedves lassabban és érthetőbben szenvedni...
Ahogy telik-múlik az idő, egyre ismerősebbé válnak a szavak, és szépen gyarapodik szókincsünk. A 16 hetes nyelvtanfolyam alatt ősszel ugyan sok orvosi kifejezést megtanultunk, de arra nem volt lehetőség, hogy mindenki megtanulja a saját szakterületének összes szakkifejezését. Ezt most kell pótolnunk, nemegyszer olyan "éles" helyzetben, amikor épp együtt vizsgáljuk a beteget a svéd kollégával. El tudom képzelni néha mit gondolhatnak a svéd betegek magukban, noha jópofát vágnak a helyzethez, és igyekeznek segíteni a kínunkban. A napi munkához szükséges szókincset az előképzés után itt mintegy 2 hónap alatt el lehetett sajátítani, de persze mindig akadnak újabb és újabb szavak, kifejezések, amik előbukkannak. A telefonbeszélgetések egy külön kategória, itt nem látja a másik fél az arcomon, hogy mit nem értek, mit kell újra elismételnie, nincs közvetlen vizuális kapcsolat. Itt az a módszer jelent segítséget, hogy az első 1-2 mondat után meg kell állítani a beszélőt, és jelezni, kivel hozta össze a balsors. Ez működik, és szerencsére már egyre ritkábban kell ehhez folyamodnunk.
Svédország kedvelt célpontja az Európán kívüli országokból érkező bevándorlóknak és menekülteknek, akik természetesen megjelennek az egészségügyi ellátásban is különböző panaszokkal, és sokszor minden idegennyelv-tudás nélkül. Ha van velük valamilyen hozzátartozó, aki beszél angolul, legalább alapvető kérdésekre választ tudunk kapni, de ilyenkor előbb-utóbb szinte mindig kell egy tolmács segítségét kérni. Ezekre az esetekre is van jól bevált forgatókönyv. Az egyik nap például egy eritreai asszonykát vett fel a magyar kollégám ügyeletben az osztályra, akivel a jelenlévő barátnő/ismerős segítségével az alapvető információkat tisztázták (panasz, tünetek) angolul, majd másnap reggel nekem jutott a feladat, hogy teljesen kérdezzem ki és beszéljem meg vele a terápiás tervünket és a továbbiakat, de ekkor már nem volt ott az ismerőse. Egy központi telefonszámon meg lehet rendelni a telefontolmácsot, akivel egyeztettünk egy délutáni időpontot, s akkor benn a kórteremben, kihangosított telefonon keresztül ment a beszélgetés. Szerencsére volt mellettem egy svéd nővérke is aki segített, mert egyszer-kétszer bizony én sem értettem, mit mond a tolmács a telefonban. Lehet, hogy plusz magyar tolmács is kellett volna...? A végére sikeresen vettük az akadályt. Másik magyar kollégám hasonló szituációba keveredett egy mongol beteggel, szóval egyáltalán nem ritka ez a kihívás.
Egy másik, izzasztó helyzetem alkalmával pedig egy svéd asszonyt láttam el az ambulancián, aki minden egyes mondatom után visszakérdezett: "-Mit mondtál?" Kezdtem kényelmetlenül érezni magam, mert azért ezt még egy betegtől sem kaptam meg, hogy ennyire nem értik mit mondok...az előző svéd betegem fél órája ugyanezen a széken pl. nagyon elégedett volt a svédtudásommal. Aztán kibújt a szög a zsákból: szegénykémnek hallókészüléke volt, amit nem láttam a fülét takaró hajától, és ráadásul nem lehetett valami jól beállítva, mert amikor pl. a vizsgálóasztalon feküdt, én meg a szokott helyen...szóval azon a végen, ahol nincs hallókészülék... hiába ordítoztam, nem reagált semmit. Vadul integettem a lábai között, hogy figyeljen már mire kérem, így sikerült valahogy zöldágra vergődnünk. Micsoda nyelvi kihívások!
A külföldi orvosokkal szemben egyébként nemritkán hangzik el a nyelvi nehézségeket érintő kritika. Egy ezzel a témával foglalkozó újságcikkben az egyik megkérdezett beteg például egyenesen így mondta: "Ha Svédországba érkezik egy bevándorló, és nem beszél svédül, joga van az orvosnál tolmácsot kapni. Ha egy külföldi orvos vizsgál egy svédet, akivel nem értik meg egymást, miért nincs joga a svédnek ahhoz, hogy kapjon egy tolmácsot?" Na ilyenek lebegnek a szemem előtt, amikor gőzerővel tanulom a nyelvet, hogy ilyen ne forduljon elő.

2009. március 14., szombat

Kvinnokliniken - Első benyomások a szülészeti és nőgyógyászati osztályról


Az első hetekben szülőszobás voltam, ami azt jelenti, hogy követtem a szülésznők munkáját, és közben persze az osztályon felbukkanó orvosokét is. Igen, a szülőszobán a szülésznők dominálnak, mindent ők csinálnak, az orvos csak akkor jön, ha hívják.
Noha nem egy új kórházba sodort minket a sors, a felszerelésre nem lehet panaszunk. Eszközökből, műszerekből kellő mennyiségben és minőségben minden a rendelkezésre áll. Amíg pl. otthon az egyetemi klinikán 3 ultrahanggal láttuk el az egész ház munkáját, addig itt, egy kisvárosi kórházban minden osztályos és ambuláns vizsgálóasztal mellé jut egy, így nem kell küldözgetni a pácienseket és várakoztatni, hanem a vizsgálat szerves részeként a 8 ultrahang egyikén azonnal meg lehet (és meg is kell) nézni amire kíváncsi a vizsgáló orvos. A szülőszobán minden vajúdónak külön szobája van, de a szülés vagy császármetszés utáni 1-3 napot már nem feltétlenül egyágyas szobákban töltik az asszonyok, csak ha ezt külön kérik, és épp van ilyen szoba üresen. Azért zsúfoltságtól, sokágyas kórtermektől nem kell tartani, maximum két páciens kell, hogy osztozzon a szobán. Mindennapos dolog ugyanakkor, hogy az "egyágyas" szobában nem egy ágy van, hanem kettő, de nem azért amiért gondolnánk, hogy így hidalják át az ágyhiányt...nem... ezeken a plusz ágyakon az apukák heverésznek, adott esetben itt is alszanak. Nemegyszer volt, hogy a reggeli gyermekágyas viziten az egyik ágyon beszélgettünk az új anyukával, a másikon álmosan, borzosan, borostásan pislogott a "fáradt" kispapa. Ez az egész csak úgy oldható meg rugalmasan, hogy a magyar szokásoktól eltérően itt rövid ideig fekszenek benn a páciensek. Szülés után ha akarja az anyuka, jól van, és nem volt semmi komplikáció, néhány óra múlva hazamehet, de ha úgy indokolt, maradhat esetleg másnapig. Császármetszés után sem maradnak tovább 2-3 napnál. A különböző szülészeti-nőgyógyászati kórképek ellátása főbb vonalakban természetesen egyezik a Magyarországon is alkalmazottakkal, de több ponton markáns különbségek vannak, erről majd egy külön fejezetben írok, s persze majd még menet közben sokat, ahogy napról-napra egyre többet tudok meg erről a rendszerről.
A páciensek minden dokumentációja számítógépes rendszeren keresztül zajlik, a szülésészleléstől a gyógyszerrendelésen át a laborokig, tényleg minden. A dokumentációk bármelyik kórházi gépről elérhetőek. Az egyik külön csoda számomra az elektronikus recept (e-recept). A papíralapú recept ugyan még létezik, de már csak kivételes esetekben kerül elő. A számítógépen rendelhető el a gyógyszer, amit pár kattintás után digitális aláírásával (ez egy egyedi kód) lát el a felíró orvos. Orvosi pecsét nem létezik. A páciens nem kap a kezébe semmit, csak egy kézfogást és hozzá egy mosolyt, s persze az információt, hogy a gyógyszere a patikában várja. Hogy melyikben? Bármelyikben. Az egész rendszer, az összes ilyen jellegű egészségügyi intézmény és az összes patika elektronikus kapcsolatban áll egymással. A beteg bemegy egy tetszőleges patikába az ország bármely pontján, azonosítja magát, s a személyi száma alapján megnézik, melyik gyógyszert nem váltotta még ki, azt megkaphatja. Azokat a szükségtelen köröket, amit Magyarországon meg kell futni a betegnek és az orvosnak is a tartósan szedett gyógyszerek újrafelírásakor, itt sokszor el lehet kerülni azzal, hogy a több hónapon át szedendő gyógyszert (pl. fogamzásgátló) egy évre előre ki lehet írni. A rendszer rögzíti, mikor, ki írta ki a gyógyszert, mennyi ideig érvényes a felírás, és a beteg eddig hány alkalommal váltotta már ki. Azt hiszem nem kell hosszasan ecsetelni, mennyivel egyszerűbb így mindenkinek. 
Ebben a megyében a terhesgondozási rendszer kivált a szülészeti osztály irányítása alól, és az alapellátáshoz került. A terhesgondozást így alapesetben a járóbeteg rendszerben nem nálunk, hanem a város egy másik pontján végzik. Abban az intézményben szülésznők végzik ezt a munkát, így ez a feladat is lekerült a szülészorvosok válláról. Természetesen a napi kapcsolat nem szűnt meg, nálunk maradt egy speciális szakrendelés (orvossal) azoknak a kismamáknak, akiknek nagyobb gondok akadnak a terhességükkel, és orvosi ellátásra, vagy speciális vizsgálatra, tanácsadásra szorulnak. A szülésznők is betelefonálnak kérdéses esetekben a terhesgondozóból, de a munka nagy részét akkor is ők látják el, már ami a zavartalan terhességek gondozását illeti. A magyar rendszerben megszokotthoz képest így itt nemritkán előfordul, hogy a teljesen panaszmentes terhesség alatt a kismama egyszer sem találkozik orvossal, még a szülés kapcsán sem. A szülésznők teljesen kompetensek az egész terhesgondozási és szülési folyamat során, teljes önállósággal végzik a dolgukat. Az asszonyok nincsenek agyonvizsgálva, így aki nem ehhez a rendszerhez szokott hozzá, panaszolja is, hogy pl. miért csak egy (!) ultrahangot végeznek az egész terhesség során, azt is "csak" a 18. hét környékén... Ezt a német kollégákkal is átbeszéltük, ők is sokkal többet csináltak odahaza, de most itt nem mi írjuk az előírásokat.
A svéd munkahelyeken és társasági életben külön ki kell emelnem a kávészünet intézményét. Ezt a svédek számunkra elég viccesen fikának nevezik (ejtsd: fííííká), és  messze többről van szó, mint a napi koffein behörpintéséről. A fika egy olyan esemény, aminek alaposan megadják a módját, rászánják a (néha nem is kevés) időt.  Itt nálunk minden osztályhoz tartozik egy személyzeti étkező, aminek része a szekrény nagyságú kávéautomata, amiből vagy nyolcféle feketét tud a dolgozó csapolni magának, a sima kávétól a csokoládén, Wiener Melange-on át capuccinóig. Ezeknek a szerkezeteknek a gombjait aztán lelkesen nyomkodják a munkavállalók, annál is inkább, mert nem kell aprópénzt keresgélniük hozzá: a költségeket a kórház állja. A fika szerves része valami rágcsálnivaló, ami néha csak valami keksz, de gyakran hoznak be a lányok saját készítésű sütiket is. Gondolhatjátok, ezek kölcsönös dicsérgetése, ízlelgetése, receptjeinek kitárgyalása nem 2 perc. A kedélyes csevegésbe szívesen bevonnak minket is, érdeklődnek rólunk, sorsunkról, családunkról, eddigi munkánkról. A fika ugyanakkor egy olyan esemény is, amit nem illik azzal megzavarni, hogy holmi tennivaló akadna az osztályon. A fika szent, és sérthetetlen. A társasági élet színtere, a dolgozó kiharcolt joga. Gyorsan rá kellett jönnünk, hogy jobb, ha tiszteletben tartjuk ezt a kiváltságot, mert ez alapja a jó munkahelyi kapcsolatoknak.

Első nap a kórházban

Az első hétfő reggelén, még sötétben, negyed nyolckor Gáborral (magyar nőgyógyász kollégám, akivel a calafelli nyelvtanfolyamtól közös a sorsunk) elindultunk a havas fenyők között az új munkahelyünk felé. Csak 8-ra kellett menni, de nem akartunk elkésni, noha csak 10 perc sétatávról van szó. Furcsa szorongást éreztem, s valahogy nagyobbat, mint amikor az interjúra jöttünk fél évvel ezelőtt. Akkor még "csak" az volt a tét, hogy megfelelünk-e nekik, és felvesznek-e, s ha esetleg nem, akkor mehetünk vissza Magyarországra folytatni a régi munkánkat. De a mai reggel már annak a kezdete volt, hogy itt kell új életet kezdenünk, nap mint nap megküzdenünk a sikerért, s innen nincs hova hátrálnunk. Legyen az bármilyen nehéz is, ezt akartuk, ezt kell végigcsinálnunk.
A kórházban már vártak az osztályon dolgozó magyar kollégák, és segítettek a tájékozódásban. A könyvtárban gyűlt össze az osztály orvoskara, ami hihetetlenül vegyes: négyünkön, magyarokon kívül 3 német, 1 osztrák, 1 holland, 1 iraki kurd és 2 svéd kolléga volt jelen. Ez az aznapi létszám volt, ami azonban csalóka, nem ennyi főállású orvos van itt. Vannak szakképzésben lévők, akik csak bizonyos időt töltenek itt, és vannak még további svéd szakorvosok, főorvosok, akik ugyan itt dolgoznak állandó munkaviszonyban, de nem 100% munkaidőben, csak részidőben. Van olyan svéd kolléga, aki csak ügyelni jár be és csak éjszakára, van aki minden második héten és csak nappal. Így ha valaki azt kérdi, hányan dolgozunk az osztályon, nem tudok rá egyszerűen válaszolni...
A kölcsönös bemutatkozás és rövid beszélgetés után mindenki ment a napi megszokott munkáját végezni, mi újak pedig elkezdtünk ismerkedni az osztállyal. Kaptunk egy rövid ismertetőt a számítógépes rendszerről, beléptetőkódokat, mágneskártyákat és kulcsot az ajtókhoz. A töltőkön már ott vártak a kórházi mobiltelefonjaink, a falon lévő telefonszámlistában pedig már ott állt a nevünk mellett a hívószámunk is. A telefonról egyébként bármilyen svéd telefonszám közvetlenül hívható, nincs kilépőkód, sem semmilyen korlátozás. A hívások költségét a kórház fizeti. Megkaptuk a szobáinkat is, én egy német szakorvos sráccal lakom kettecskén egy szobában, mindkettőnknek jut saját asztal, saját számítógéppel, saját nyomtatóval. Ezek lehet, hogy magától értetődő dolgoknak tűnnek, de ehhez nekem még hozzá kell szoknom azok után, hogy Szegeden 10-en laktunk egy szobában és csak egy működő számítógép volt benne. Mivel itt minden számítógép a központi rendszerhez van csatlakoztatva, az adminisztrációs munkákat (még  a diktálást is) lehet a szobánkban is végezni, nem kell okvetlenül kinn az osztályon. Ez mondjuk egy plusz luxus, hiszen minden osztályon van elegendő gép, nem kell sem sorban állni, sem kitúrni mást, ha meg akarok nézni egy labort vagy egy bejegyzést a beteg dokumentációjában. Körbejártuk az osztályokat is, mindenkinek bemutattak minket. A neveket képtelenség volt elsőre megjegyezni (sem másodikra), de mindenki kedvesen mosolyogva fogadott, és volt pár kedves szava. Mi megilletődötten rázogattuk a kezeket, igyekeztünk megérteni amiket mondtak, több kevesebb sikerrel. Az adminisztrátorok irodájában kaptunk egy pakkot, amiben a kórház és a város térképe, a telefonszámok jegyzéke, az első pár heti beosztás és más hasznos információk voltak. Délben eljött Gavleből a nagyfőnök is, és volt egy közös ebéd a könyvtárban. Ezzel a fickóval nagyon jókat beszélgettünk még az interjú során nyáron angolul, de most rá kellett döbbennünk, hogy mivel dán, alig értjük mit mond. Ezt a többiek is sejtették, jókat viccelődtek ezen, hogy majd megszokjuk...de mikor? Megkaptuk a beosztásunkat is, amiből megtudtuk, melyik napon hová vagyunk beosztva illetve kit kell követnünk. Az első időben ugyanis az a rendszer, hogy minden részlegen hozzácsapódunk valakihez, aki miközben dolgozik, magyaráz is nekünk. Mire nagyjából átláttuk, hogy melyik emeleten mit találunk, hol a WC és a szobáink, el is ment a nap. Hazafelé ballagva kicsit már megkönnyebbülve beszélgettünk az élményekről, de zúgott a fejünk a ránk zúduló információktól és az egész napos koncentrálástól...

Nyelviskola a feleségeknek

Így, hogy sikeresen vettük az akadályt a gyerekek óvodába szoktatásával, a feleségek is elindulhattak a nyelviskolába. Előzetes egyeztetést követően fogadták őket abban a központban, ahol a város finanszíroz nyelvtanfolyamokat bevándorlóknak. Írásbeli és szóbeli felmérés alapján a tanárok tájékozódtak a Calafellben megszerzett svédtudásuk szintjéről, és besorolták őket egy megfelelő csoportba. Hétfőtők csütörtökig, heti 4 napon át vannak nyelvórák, reggel 8 és délután 14 óra között. A csoport meglehetősen vegyes: a négy magyar asszonykánk mellett thaiföldi, eritreai, holland, görög, iráni és iraki csoporttársaik vannak. A tanárok az első perctől kezdve csak svédül beszélnek velük, kedvesek, segítőkészek, pedig nem lehet egyszerű ennyi különböző gyökerű, végzettségű, képességű és érdeklődésű embernek órákat tartani. Házi feladatot rendszeresen kapnak, vagyis itthoni aktív tanulást is elvárnak, az órákon pedig először nyelvtani ismétléssel kezdtek, és ezt követően vesznek nagyobb lendületet.

2009. február 14., szombat

AZ ÓVODA

AZ ÓVODA

A január hónapot a gyerekek megkapták az akklimatizálódásra, tanulva a calafelli villámrajt okozta sokkterápia első keserves hónapjából. Az ötlet jó volt, február 2-re, az első óvodai napra már kellően ki voltak éhezve egy kis ovis élményre, a közösségre, az új játékokra, így hiszti nélkül léptek be a Szivárvány Óvoda kapuján. Az ovi annyira közel van, hogy az ablakból odalátni, nem több 100 méternél a távolság. Eredetileg az egyébként szintén közeli nagy óvoda helyhiánya miatt az egyik 3 emeletes sorház aljában összenyitva néhány helyiséget ideiglenesen alakították ki ott ezt az ovit egy évvel ezelőtt, de a gyerekek száma nem csökkent, és így továbbra is működik. Jelenleg is 16 gyerek jár ide, mondjuk egyszerre még sohasem láttam ott mindegyiket. Ebből a 16-ból most 4-en lettek magyarok, és márciusban kezd még egy honfitársunk itt. Az első másfél hétben az anyukák is ott lehettek a gyerekekkel, akik villámgyorsan feltalálták magukat az új helyen, és hatalmas bulikat rendeztek. Egyszerre 2-3 óvónő/gondozónő vigyáz rájuk, akik mindegyike fiatal, és kedvesnek, gyermekszeretőnek ismertük meg őket. A benti és kinti szabad játék mellett rajzolás, gyurma, festés, ragasztás, gyönygyözés, daltanulás, mesehallgatás tölti ki a kicsik napjait. A második hét elejétől már egyre hosszabb időre maradtak szülők nélkül, majd végül a 2. hét végére sikeresen beszoktak az oviba. Érdekes, hogy a helyi szabályok szerint ha az anya nem dolgozik, és nem jár iskolába, akkor csak heti 15 órára adhatja be a gyermekét. A munkát vállaló vagy tanuló anya viszont az igényeknek megfelelően rugalmasan veheti igénybe a gyermekfelügyeletet. Az apróságok között sok a pelenkás is, és egyetlen nagy vegyes csoportban vannak, Erikánk a 2. legidősebb a közösségben, az egyik magyar kisfiú (kitűnő barátja, kicsit talán szerelme is) a legidősebb, de ő is csak 5 és fél éves. Enni-inni kapnak napközben (reggeli-ebéd-uzsonna), ez benne van az óvodai díjban. Igen, az óvodáért fizetni kell, nem is keveset. Az összeg a szülők jövedelmétől és a gyermekek számától függ, a fizetésem alapján (ez most lehetne dicsekvés is) a legmagasabb díjat fizető kategóriába estünk, a második és további gyermekek után kedvezmény jár. A havi díj így összesen 1600 korona (44800 Ft). Ha végre megkapjuk majd a családi pótlékot, az körülbelül ennyi lesz, így ebbe nem fogunk tönkremenni. A fontos azonban az, hogy a Erki és Marci kitűnően érzik magukat az oviban, szeretik a gondozóikat, és már egy hét után úgy jöttek haza, hogy a calafelli énekrepertoárjukat újabb svéd dalokkal egészítették ki. Lehet, hogy azáltal, hogy sok magyar gyerek van egy csoportban, a svéd nyelvtanulásuk nem lesz annyira rohamos, mintha egyedül kuksolnálak 20 svéd szőkeség között, de nekünk most az a fontos, hogy kiegyensúlyozott, boldog gyerekeket lássunk magunk körül. A nyelv meg úgyis rájuk ragad, ez törvényszerű.

2009. február 10., kedd

A házban és a ház körül

A HÁZBAN ÉS A KÖRÜL

Akad néhány érdekesség a ház körül, amiről feltétlenül szólnom kell. Az egyik a hulladékkezelés. Amikor levittem az első szemetet, rá kellett jönnöm, hogy itt nem működnek a magyar reflexek. A hulladékot bizony szelektíven kell gyűjteni, nem is akárhogyan. Igaz, hogy van egy nagy, közös konténer, amire az van kiírva, hogy "háztartási hulladék", és ide dobhatja a lusta ember a zacskót, amiben nem válogatta szét a szemetét. A környezetbarát módon gondolkodó lakos azonban benyit a 3-4 lépcsőházanként közös, 50 méteren belül elhelyezkedő kis házikók egyikébe, és nekiáll szétpakolni a gyűjtőkbe: külön-külön a kartont, újságot, csomagolóanyagot, fémet, színtelen üveget, színes üveget, kemény műanyagot, sima villanykörtét, energiatakarékos (halogén) izzókat/fénycsöveket, elemeket. Igen, jól számoltál, 10 különböző gyűjtő! Egyébként a boltokban az automata üvegvisszaváltónál visszaváltják a betétdíjas (!) aluminium sörös/üdítős dobozokat (50 öre) és a pillepalackokat (2 SEK) is. A boltban nincs ingyenes reklámszatyor, darabja 2-3 korona. így gyorsan rá lehet szokni a bevásárlótáskára.
A lépcsőházban a földszinten tágas kerékpártárolót találtunk, ahol szerencsére nem a falnak vagy egymásnak kell támasztani a bringákat, normális tárolók fogadtak. Nincs minden bicaj lezárva, de azért inkább a lelakatolás a jellemző. Az otthon (is) használt kéthüvelykujjnyi záramnak viszont nincs párja!
Apropó zárak, ezt igazán érdemes lenne átvennünk a svédektől (bár már Amerikában is láttam ezt a rendszert): minden egy kulccsal nyílik! Nem kell hatalmas kulccsomóval csörögni, csak egyetlen kulcs kell a ház körül! Ugyanaz az egy darab kulcs nyitja a lakást, a bejárati ajtót, a bicajtárolót, a gyerekkocsi tárolót, a mosodát és a hulladékgyűjtő házikót is. Természetesen a szomszéd lakását nem. A trükk abból áll, hogy ezek hosszú fogazatú kulcsok, és ebből a sok recéből csak néhány kell a közös használatú helyiségekhez, vagyis ezen a szakaszon egyforma minden kulcs mintázata. A lakásajtót nyitó rész pedig mindenkinek más. Zseniális. És ugyanez van a kórházban is, vagyis ahová van jogosultságom belépni, azt nyitja az egyszem kulcsom. Ennyi.
A mosókonyha szintén a skandináv bérlakások érdekessége. Több lépcsőház közösen használ egy mosodát, aminek nincs külön díja, nem kell érméket bedobálni stb. de a mosószert/öblítőt mindenki maga viszi. A félreértések elkerülése végett minden lakáshoz jár egy speciális kis kulcs, amivel a mosodában elhelyezett kis táblán lehet időpontot foglalni, és a lefoglalt időpontban aztán mosni. hasonló Norvégiában is volt, ott nem volt ennyire szofisztikált megoldás, csak egy tábla és kréta, de működött. Az elméletben ragyogó módszer azonban csak az emberi gyarlóságon bukhat meg (mint annyi minden kiváló ötlet), amikor bizonyos lakók fittyet hánynak a szabályoknak, és egyszerűen akkor megy be, amikor neki tetszik. ha valaki szereti a konfliktusokat, ezt szépen be lehet jelenteni az ingatlankezelőnél, aki valamit lép az ügyben. Ezeket azok a kollégák mesélték, akik nem hoztak saját mosógépet, és belefutottak ilyen kalandokba. Mondanom talán nem is kellene, de sohasem a svédek rúgták fel a szabályokat, hanem a közelkeletről jött bevándorlótársak. Az ebből adódott konfliktusba eddig senki sem mert közülük belemenni, nem is tudom hová vezetne az.
A parkolás szintén megér egy pár sort: amíg Magyarországon minden lakótelep autótulajdonos lakosának van egy története a ház körüli parkolás farkastörvényeiről, addig itt ezt szintén okosan kitalálták: akinek kell parkoló, béreljen magának egyet a háza előtt. Nem nagy összegről van szó, de azért jár a saját parkolóhely. Ennek többféle fokozata (és ára) van, a teljesen zárható garázstól a csak tetővel fedett tárolón át a sima "csillaggarázsig". Igény szerint kérhető (a nyitott parkolóhoz is) egy elektromos csatlakozás, ami kis kulccsal nyílik, és oda lehet éjszakára rácsatlakoztatni az autó motormelegítőjét. Ez a fagyos svéd reggeleken különösen fontos. Jópofák az éjjelente parkolóban álló autók, ahogy egy "kantárral" ki vannak kötve egy-egy kis oszlophoz. Az áram díját természetesen a bérlő fizeti. A látogatókra is gondoltak: akik vendégségbe érkeztek, azoknak is ki van jelölve külön parkolóhely, oda tehetik autójukat. Ide viszont nem állhatnak a lakók! Ha egy bérlakásban laksz és autód van, muszáj bérelned saját parkolót a ház előtt és kész, nincs vita. És tényleg nincs vita.
A lakásban észlelt hibákat (vízvezeték, nyílászárók, fűtés) csak be kell jelenteni telefonon az ingatlankezelőnek, akik 24 órán belül eddig még mindig megjelentek, és elhárították a hibát. Pár apróbb hiba volt csak (csöpögő csap, dugulás, rosszul záró erkélyajtó), ezeket megoldották szépen. Az ingatlankezelőnél járva kézhez kaptuk a lakás "kontóját", ami ezesetben azt jelenti, hogy minden bérlakásról pontos nyilvántartást vezetnek, melyik helyiségében mikor volt cserélve a padló, a tapéta, a konyhabútor, tűzhely, hűtőszekrény. Ez a lista nemcsak pontos képet ad az ingatlan helyzetéről, hanem egy újabb lehetőséget is kínál: megadja, pl. melyik helyiség tapétájának vagy padlójának cseréje mennyibe kerül. Minden lakásnak van egy rendelkezésre álló összege, amit évente feltöltenek a befizetett lakbérekből, és ebből a felújítási alapból ezeket a felújításokat lehet igényelni, és az ingatlankezelő ezt végrehajtja. Mi így kértük a korábban említett 2 tapétacserét, erre várni kell 2-3 hónapot. Ha a lakos ettől türelmetlenebb, vagy sokallja a díjat, megcsinálhatja maga is: ekkor odaadják a tapétát és sok sikert hozzá! Az egyik kollégám ezt bevállalta, mi nem voltunk ennyire merészek. Kétségtelen, hogy sokkal drágábban csinálnak meg egy-egy szobát a svédek, mint egy magyar tisztes iparosember, de hát én se 120.000 ft nettóért dolgozom itt... A tapétát , a padlót vagy éppen a cserére szánt konyhabútor ajtókat, fogantyúkat egyébként mindenki maga választhatja ki az ingatlankezelő irodájában a jónak mondható választékból a saját elképzelésének megfelelően, a vágyaknak csak a rendelkezésre álló anyagi keret szab határt.

2009. február 5., csütörtök

Időjárás - Téli hideg és sötétség

AZ IDŐJÁRÁS ÉS A "RETTEGETT" TÉLI SÖTÉTSÉG

Akárki kérdez minket Svédországról, az első 4 kérdésben mindig benne van a "nagyon hideg van?" és a "hogy bírjátok a sötétséget?" páros. Igaz, hogy hideg van, és hó mindenütt, de pont úgy, ahogy a nyelvtanfolyamon már megjósolta az egyik innen származó tanárunk: hiába van -10, -15 fok, mivel nem párás annyira a levegő, ezáltal a hidegérzetünk is más, magyarul nem érezzük annyira hidegnek a levegőt. -10 fokig nem is veszek a farmer alá külön réteget, illetve a polóra elég egy pulcsi és a kabát. A tél nagyon szép, régen nem láttam már ilyennek: elég gyakran esett hó, ami nem olvad el, így mindent hó borít. Az utakról szépen letolják a vastag havat, de mivel szigorúan tilos a sózás, és csak kavicsokat szórnak ki, a hó nem olvad el az útról, és nem is válik jegessé: egy vékony réteggé tömörödik össze, amin nyugodtan lehet közlekedni. A forgalmasabb utakról persze az autók lejárják a havat, de egyelőre nem olvad sehol, így nincs latyak és locspocs, nem sározza magát az ember össze, mire begyalogol a munkahelyére. A friss, még járatlan hó borította erdei utakra kivittük az itt beszerzett szánkókat, és azzal vittük a gyerekeket a boltokba és sétálni. Néha azért bekeményít  hideg, itt Hudiksvallban volt -20 fok is, az azért csípett, nem is voltunk kint sokat azokban a napokban! A megérkezésünkkor még látványosan rövidek voltak a nappalok, reggel 8-kor még sötétben mentünk dolgozni, és délután fél ötre újra sötét lett. a közvilágítás azonban kitűnő, még az erdő szélén vezető kerékpáros/gyalogos úton is, amelyiken a boltba szoktunk menni, így nem kell vaksin botorkálnunk. Az eltelt hetekben azonban érezhetően hosszabbodnak a nappalok, így február vége felé reggel már világosban ébredünk és este 6 körül borul sötétbe a táj. Nappal azonban, amikor szikrázóan süt a nap, a havas fenyvesek látványa mindenért kárpótol.

2009. január 30., péntek

Hivatali ügyek, bank, telefon, internet, TV, bútorok

AZ ELSŐ NAPOK, HIVATALI ÜGYEK

Pénteken reggel találkozott a csapat az Adóhivatal előtt, és a szintén velünk tartó svéd MediCarrera képviselő segítségével bevetettük magunkat a svéd hivatali rendszerbe. Ez lényegesen egyszerűbbnek bizonyult, mint vártuk. A család minden tagjának jelen kellett lenni személyesen, kitölteni egy adatlapot, bemutatni az útleveleket, a házassági- és a gyerekek születési anyakönyvi kivonatát, amiket lemásoltak. Ezekből a dokumentumokból Erika édesanyja javaslatára, aki anyakönyvvezető, friss példányokat kértünk még odahaza, mert most már többnyelvű formátumban állítják ki (magyar-angol-francia). Ennek itt nagyon örültek a hivatalban. Az egész svédországi ügyintézés első és legfontosabb célja, hogy megkapjuk a személyi számot (personnummer), ami hasonlít a magyar személyi számhoz: hat számjegy a születési év-hó-nap plusz négy számjegy a végére. Ez annyira fontos itt, hogy enélkül gyakorlatilag semmit sem lehet elintézni, mondhatni enélkül "nem lehet élni" Svédországban. A svéd rendszer abból a szempontból jobban szervezett mint a magyar, mert nem kell mindenhez külön szám (adószám, TB szám), ezt mindet ez az egy helyettesíti itt. A személyi szám központilag nyilvántartott, vagyis mindenki, akitől valami szolgáltatást rendel az itt élő polgár, a nyilvántartótól szerzi be az információt, hogy valós személyről van-e szó. A lekérdezés számítógépes rendszeren keresztül egyetlen pillanat alatt zajlik. Személyi szám kell a bankszámlanyitáshoz, társadalombiztosításhoz, az előfizetéses szolgáltatásokhoz (telefon, internet), a bevásárlóközpont pontgyűjtő kártyájához, de még a kórházi informatikai rendszerbe történő regisztrációhoz is. A bűvös szám 7-10 napon belül megérkezik, levélben.

BANKÜGYEK

A bankszámlanyitás (Hudiksvalls Sparbank) sok élménnyel és tapasztalattal gazdagított, és nemcsak abból a szempontból, hogy ezt végre teljesen egyedül, és csak svédül (az angolt nem hívva segítségül) sikerült elintézni, hanem abban a tekintetben is, hogy ismét bebizonyosodott, mekkora különbségek vannak a magyar és külföldi bankok üzletpolitikája között. Itt tudtam 0 egyenleggel számlát nyitni, és a bankszámlánál nem létezik havi számlavezetési díj vagy csomagdíj. Az igényelt VISA kártyát és a feleségem társkártyáját egy héten belül kiküldték postán, amit az első használatnál kellett a bankban aktiválni. A kártyák éves díja a magyarországival egyező nagyságú. Természetesen nincs kártyahasználati díj a kártyás vásárláskor, de az automatából történő készpénzfelvételkor sem! Ez úgy értendő, hogy Svédországon belül bármelyik bank bármelyik automatájából tetszőleges alkalommal vehetünk fel készpénzt. Javasolták is, hogy nem kell egyszerre sok készpénzt kivenni, inkább többször kisebb összegeket. A visszaélések (kártyalopás) megelőzése céljából természetesen van napi ill. heti készpénzfelvételi limit is. A számlához adtak egy kis kódgenerátort, amit az internetes bankoláshoz kell használni, akkora és úgy fest mint egy közepes kavics. A netbanknál a bejelentkezéshez nem kell a hosszú bankszámlaszámot megjegyezni, erre is a személyi számot használják. A kódgenerátor a biztonságos bankoláshoz kell, ez személyes PIN kóddal működik és minden tranzakcióhoz új kódot lehet vele generáltatni. Nagyon egyszerű a használata, kipróbáltuk. Az internetes bankolást egyébként mindenki előszeretettel alkalmazza, a szolgáltatók is ezt preferálják. Kiküldik a számlát, amin szerepel egy számlakiállítási díj (pl. 25 korona), és egy udvarias javaslat, hogy ezt megspórolhatom, ha nem kérek papírszámlát, hanem mindent elektronikusan intézek (az e-számlát persze kinyomtathatom magamnak, ha akarom). A netbanknak sincs semmilyen díja, a számlákat akár eseti akár rendszeres átutalási megbízással fizetve költségmentesen bankolhatunk. Egyedül a nemzetközi átutalásnál számítottak fel díjat, 100.000 Ft után 10 koronát (270 Ft)... ez is töredéke az OTP-nél megszokott nemzetközi tranzakciós díjnak.

MOBILTELEFON
A mobiltelefon beszerzése sem volt bonyolult, ehhez még személyi szám sem kellett (feltöltőkártyásat kerestünk), itt a szolgáltatók közül egy olyat választottunk (halebop), aki ugyan nem a legnagyobb cég, nincs is saját hálózata, hanem a legnagyobb szolgáltató (TELIA) rendszerét és lefedettségét élvezi, ugyanakkor olyan áron kínál feltöltőkártyás szolgáltatást és percdíjakat, mint más nagy cégeknél az előfizetéses rendszer. Vezérelv volt az is, hogy a már itt élő magyarok is ide szegődtek, a tapasztalataik kiválóak voltak (ráadásul a haleboppal voltak az ügyfelek a legelégedettebben a mobilszolgáltatók közül 2008-ban a SKI -Svenskt Kvalitetsindex- felmérése szerint), és nem utolsósorban, így a kis hudiksvalli magyar kolónia minden tagja 0 korona percdíjjal beszélhet egymással. Hívásonként csak egy kapcsolási díj van, ami kb. 14 forintnyi díj, és ennyi. Minden más svéd telefonszámra a percdíj 59 öre, vagyis 16.50 Ft. Ahhoz, hogy ezt a kedvező díjat tartani lehessen, 30 naponta legalább egyszer fel kell tölteni a kártyát minimum 50 koronával (ez kb.1400 Ft), amit nyilván teljesen le lehet beszélni. Ha úgy tekintjük, ez az "előfizetési" díj. Ha nem tölti fel a kártyát az ügyfél, akkor annyi történik, hogy a percdíj felmegy 2 koronára (56 Ft) minden hálózatba, a következő töltésig. Sajnos kártyafüggetlen telefonunk nem volt Magyarországon, így vennünk kellett kettőt, ezek mindig drágábbak így, ha nem előfizetéssel együtt vesszük meg, de ezt be kellett vállalni.

INTERNET
Az internet kicsit macerásabb volt. Ehhez meg kellett várni a személyi számot. A bérelt lakásokban be van vezetve a szélessávú vezetékes internet, ott villogott hívogatóan az előszobafalon a kis dobozka, arra várva, hogy kábelt dugjunk bele. Az internetszolgáltatók között válogatva a Bahnhofra szavaztunk, akinek a kórházból írtunk egy megrendelőt e-mailen, majd gyors választ követően várnunk kellett egy ideig, mire életre kelt a vonal. A beállításokkal is elvacakoltunk egy darabig, mire a vezetékvégből egy router segítségével a lakáson belül használható vezeték nélküli internet lett, de végre megbízhatóan működik a rendszer, és elég gyors is: letöltés: 30 Mbit/s, feltöltés 5 Mbit/s, korlátlan adatforgalom, a havidíj: 268 korona (7500 Ft).
Kiegészítés: A Bahnhof néhány hónap múlva szerződésmódosítást ajánlott,mert ezt a csomagjukat megszűntették. Az új csomag: Fel-/Letöltés is 30Mbit/s 289 sek/hó díjért, továbbra is korlátlan adatforgalommal.

TV
Kábeltelevíziót nem kellett rendelnünk, egy alapcsomag benne van a lakás bérleti díjában (csakúgy mint a fűtés és a víz, lépcsőháztakarítás illetve szemétszállítás). Tudjuk, hogy van egy mindenki által külön fizetett TV adó is, erről még egyelőre nem kaptunk csekket. Foghatók a legfontosabb svéd állami csatornák és néhány kereskedelmi is, összesen vagy 10 csatorna. Van (nagyobb) gyerekeknek való Cartoon Network és a felnőtteknek Viasat 3, Viasat 6, Viasat Nature, MTV (nem, nem a  Magyar TV, hanem a Music TV). A svéd szövegértés egyik legjobb módszere a TV nézés, igaz, hogy az esti filmeket nem szinkronizálják, hanem svéd felirattal mennek. Nem baj, az angolt is lehet így gyakorolni.

AZ ELSŐ SVÉD BÚTOROK
Mivel nem sok bútort hoztunk magunkkal, szükséges volt néhány alapvető beszerzés. Választásunk a JYSK-re esett, egyrészt mert IKEA nincs a városban, másrészt ha akciókat találunk, sokat meg tudunk náluk takarítani. Az akciókat nagyon érdemes figyelni, az amúgy sem csillagászati árakat időnként megfelezik, és ekkor nagyon megéri hozzájuk menni. Szerencsére nem egyszerre áraznak le mindent, így minden hónapban lehet valami kicsit venni, amit jobban kibír a családi kassza is. Étkezőasztalt és székeket, ágyat és matracokat, éjjeliszekrényt vásároltunk valamint függönyöket, apró szükséges kiegészítőket. A JYSK-kel kapcsolatban volt egy érdekes élményünk. A bolt dolgozói már jól ismertek bennünket, annyit jártunk oda méricskélni, számolgatni, és időnként venni ezt-azt. Már ismerősként mosolyogva köszöntöttek, és mindig készségesen segítettek, néha el is beszélgettünk, ők is kérdezték, honnan jött ez a sok új arc a városba. Egyik alkalommal egy árleszállításnál megvettük az étkezőasztalt a 4 székkel, és elégedetten vittük haza. Néhány nappal később döbbenten láttuk a hirdetőújságban, hogy még lejjebb, sokkal lejjebb vitték az árat, az eredeti ár felére! Rettentő mérges lettem. Pár nap múlva újra arra jártunk, valami más ügyben, és akkor az egyik eladóval beszélgetve szóvá tettem, mennyire dühös voltam rájuk emiatt. Az eladónő mosolyogva nyugtatott meg: ne izguljak, csak hozzam be a blokkot, mert náluk árgarancia van! Vagyis ha egy áru ára lemegy, de a vásárló azt az árleszállítás előtt 14 napon belül vásárolta a magasabb áron, akkor a blokk ellenében egyszerűen visszaadják a különbözetet (levásárolható ajándékkártya formájában). Szerencsére még nálam volt a blokk, így lett az a furcsa helyzet, hogy kifelé menet egy üzletből "gazdagabb" voltam, mint amikor bementem! Mindenesetre a következő nagyobb tétel vásárlásánál már megsúgta az eladó, mikor lesz ez is féláron...

2009. január 8., csütörtök

Új otthonunk

REPÜLÜNK ÉSZAKRA

Eljött 2009. január 8. A Ferihegyről induló járaton 15 magyar, orvosok, hozzátartozóik, gyermekeik vágtak neki egy új városban, egy új országban egy vágyottan jobb életnek, egy szebb jövőnek. Az út az átszállás és egy nem tervezett 1 órás késés (Lufthansa, Düsseldorfon át) ellenére gyorsan eltelt, hiszen rengeteg megbeszélnivalónk volt az elmúlt hetekről, a költöztetésről és a jövőnkről. A stockholmi repülőtéren egy busz várt minket, amellyel még északabbra, Hudiksvall városába, Stockholmtól 300 km-re vettük az irányt. Bármennyire is északinak tűnik a város (ezt a tájegységet a svédek már Norrlandnak hívják), azt azért érdemes tudni, hogy Svédország geográfiai középpontja még ettől a helytől 50 km-re északabbra van. Ezzel vigasztaltuk magunkat, miközben a délutáni órákban (16:00) már ránk ereszkedő sötétségben haladva csodáltuk a havas fenyőerdőket. Hudiksvallba érve minden család új otthona előtt megálltunk, és szép lassan fogyatkoztak a buszról a "telepesek".

AZ ELSŐ ÓRÁK AZ ÚJ OTTHONBAN
A mi lakásunk Hudiksvall Hosta negyedében feküdt, ami egy népszerű környék a friss betelepülőknek. Tény, hogy a "nem svédek" aránya ebben a városrészben a legmagasabb, de nincs arról szó, hogy egy színesbőrűek lakta rossz hírű negyed lenne. Többségében három-, s néhány hétemeletes ház található itt, közöttük lépten-nyomon játszóterekkel, parkokkal, pihenőpadokkal. A kórház mindössze 10 perc sétával elérhető, és kb. ugyanennyit kell sétálni, ha egy bevásárlóközpont, vagy éppen a városközpont irányába indulunk el. A környéken sok fenyves terül el, az erdőben gyalogos- és kerékpárösvények kanyarognak, egy részük ilyenkor télen a sífutóknak van kialakítva, hosszan húzódnak a léceknek húzott párhuzamos nyomvonalak.
A 114 négyzetméteres, 4 hálószobás, nappalis, étkezős, hatalmas erkélyes lakás kulcsait kezünkbe kapva izgatottan mentünk fel a harmadik emeletre (zárószint). A fejvadász cég képviselője kísért bennünket, és ellátott pár jótanáccsal. Nemcsak a kicsik, de mi is gyermeki izgalommal léptük át a küszöböt. Pontosabban Erikának nem kellett átlépnie, a küszöbön biztos ami biztos, egy régi babonától vezérelve első alkalommal én vittem át az ölemben... Az új otthon első látásra is megfelelt minden elvárásunknak. Tágas, jó állapotú szobák, nagy ablakok vártak mindenütt. A dobozaink, kerékpárok az egyik szobában felhalmozva álltak. A nappaliban parketta, a többi helyiségben linóleum borítja a padlót, a falak mindenütt tapétázottak. Ezek közül két szoba van, amelyiknek a tapétája cserére szorul, részben a szín, részben az előző lakó után maradt képeknek fúrt lyukak és foltok miatt. A konyhában egy akkora új hűtőszekrény állt, hogy egy felnőtt elférne benne állva. És még egy ugyanekkora fagyasztó. A tűzhely szintén újnak látszik, villannyal működik, fölötte pára/szagelszívó működik. A fürdőszobában megvolt a mosógép vízcsatlakozója, a miénket csak rá kellett csavarni. Az elektromos csatlakozás ugyan igényelt némi szerelést (nem konnektoros, hanem direkt bekötéses rendszerű), de később ezt is gyorsan megoldottuk, hála az édesapámtól tanult villanyszerelési mesterfogásoknak. Központi fűtéssel kapjuk a meleget, a radiátorokat körben teljesen kinyitva lassan-lassan kezdett melegedni a lakás. A gyerekek kipirult arccal rohangáltak a tágas térben, élvezték, hogy a lakás többféleképpen is körbejárható, így a fogócskázásnál a menekülési útvonalak variációinak száma végtelen lehet. Az egymás mellett fekvő nappali és étkező dél felé néz, az ablakok elfoglalják a teljes falszélességet, és a Magyarországon megszokottól eltérően már térdmagasságban elkezdődnek, így ez a két helyiség kapja a legtöbb napfényt. Ezeken az ablakokon reluxák is vannak. A lakás teljes déli fala mentén egy hosszú erkély húzódik, ahová az étkezőn és a nappalin át is ki lehet jutni, és akár futóversenyt is rendezni rajta.
Az első este átjöttek hozzánk aludni az egyik kollégám a családjával, az ő dobozaikat és holmijaikat még nem rakodták ki (másik cég hozta), így egyszerűbb volt nálunk meghúzódni egy éjszakára. Bár mindenki elég fáradt volt már az utazástól és az izgalmaktól, nehezen jött álom a szemünkre a kavargó gondolatoktól.

DOBOZOK KÖZT

2009. JANUÁR - FEBRUÁR

DOBOZOK KÖZT

Bár Calafellbe indulás előtt a szegedi lakásunkban a holmijaink nagy részét már dobozokba pakoltuk, várt ránk még egy nagy menet ebből a költözés előtt. Megkértük a költöztető céget, hogy még a karácsonyi ünnepek előtt vigyék el a pereputtyunkat. Azért gondoltuk, hogy így teszünk, mert nem akartunk az ünnepek alatt még ezzel is foglalkozni amellett, hogy körbeutazzuk az országot a rokonokat, barátokat látogatva. December 22-én elmentünk ketten Erikával Szegedre, a gyerekeket a szolnoki nagyszülőknél hagyva, és 2 napig egyfolytában dobozoltunk és az ügyeinket intéztük a városban (munkahelyi ügyek, szolgáltatók, közös képviselet stb). December 24-re kész is lettünk. Szinte percre pontosan a megbeszélt időben jött a teherautó, és 70 perc alatt fenn volt minden, amit vinni akartunk. Megemeltem a kalapom a srác előtt, aki egyszemélyben sofőr és rakodó is volt: a könyvekkel teli dobozokat és a mosógépet EGYEDÜL vitte le a harmadikról. Hiába ajánlottam, hogy segítek, vigyük ketten, azt mondta, ezt már évek óta csinálja, és higgyem el, így könnyebb neki. A többi doboznál azért mi vetettük be magunkat jobban azzal a barátommal, akik a lakásunkban laktak spanyolországi távollétünk alatt. A cég maximálisan korrekt volt, pontosak, precízek, minden dobozt, kerékpárt, bútort stb. felcímkéztek a nevemre szóló címkével és azonosító számmal, a végső összesítő lista egy példányát pedig én kaptam meg. Abban is tudtak segíteni, hogy ha valamit speciális csomagolásba kellett tenni, pl. festményeket vagy a TV-t, aminek nem volt meg az eredeti doboza. Ott a helyszínen szépen, gondosan becsomagolta ezeket. A holminkat aztán elvitték egy budapesti raktárba, ahol a többi magyar kollégáéval együtt megvárták, mire összejön egy kamionra való, és azzal vágtak neki Svédországnak. Mire mi a svéd lakásba értünk, már minden doboz hiánytalanul az egyik szobában várt minket. Ha valakinek nemzetközi költöztetésre van szüksége, jó szívvel ajánlom a céget:
Corstjens Worldwide Movers Budapest. web: http://www.corstjens.hu/  Az árakról egyelőre nem tudok nyilatkozni, mert azt a Medicarrera és a svéd munkáltatóm intézte, így azzal nem kellett törődnöm.

2009. január 1., csütörtök

2009 - Új Esztendő!

Elérkezett 2009. Az ünnepek alatt egyelőre nem folytatjuk a napló vezetését, hiszen a népes rokonság végiglátogatása 3 hét alatt szerte az országban komoly szervezési feladat elé állít bennünket. A holminkat összepakoltuk, és elvitte a szállítócég az eredeti terveknek megfelelően december 24-én délelőtt. A repülőjegyünk január 8-ra szól.
Hogy mikor lesz internetünk Svédországban, azt még egyelőre nem tudom, így a folytatás pontos időpontját sem tudom megjósolni. Január utolsó hetére össze kell jönnie.
Addig is boldog új évet mindenkinek!