2009. március 29., vasárnap

Szociális élet

Ebben a bekezdésben két fő téma kerül röviden bemutatásra: a kórházi élmények és a kis magyar közösségünk élete.
A közös, "kötelező" kávészünetekről (fika) már korábban írtam, mint a munkahelyi szociális élet legfőbb színteréről. A svéd kollégák érdeklődése családi hátterünkről,  feleségről, gyermekekről, a magyarországi helyzetről átlagosnak mondható ennyi idő eltelte után. Nem mondom azt, hogy mélyenszántó beszélgetésekbe kellett bárkivel is bonyolódnunk, csak egy normális szintű érdeklődés volt tapasztalható. Mondják, hogy a svédek igazából nem akarnak túl sokat megtudni illetve túl mélyen megismerni beszélgetőpartnerüket, a kitárulkozás nem jellemző. Ha szigorúan ezt a nézetet kell ehelyütt megerősítenem vagy cáfolnom, akkor azt mondhatom, ez valóban így van, de hozzá kell tennem azt is, hogy ugyanezt a felületes, "kötelező, de nem túl mély" érdeklődést tapasztalhattam Magyarországon is, ez véleményem szerint tehát eddig nem feltétlenül svéd nemzeti sajátosság, inkább típusos XXI.századi urbanizált viselkedésforma. Rengeteg kollégám van/volt Magyarországon is, akivel bár jó kapcsolatban álltunk, egymás családi életéről nem tudtunk meg sokkal többet az elmúlt évek alatt, mint itt 3 hónap alatt. Lehet, hogy ez valakit bánt, van akit elrémiszt, de igazából elég kényelmes így a társas együttlét, nem kell a sajátján kívül a más bajaival is megbirkóznia senkinek.
Több, magyarokkal folytatott párbeszéd és beszámoló visszatérő eleme a svédek tudatlansága Magyarországról. Ezt is óvatosan kell kezelni, mert pl. hajlamosak vagyunk megsértődni azon, hogy (akik sosem jártak hazánkban) úgy hiszik, egykori szovjet gyarmatként nálunk most is oroszul beszélnek, ugyanakkor vajon minden honfitársam lenne-e legalább ilyen tájékozott a skandináv államok történelmében, hírességeiben és a jelenkori eseményeivel? Miért lepődik meg sok magyar azon, hogy pl. Norvégia nem EU tag, vagy hogy Svédországban koronával fizetnek és nem euróval? Nem akarom védeni a svédeket, sem bántani a magyarokat, mindkét oldalon vannak komoly hiányosságok, csak nem mindegy hogy kit és miről kérdez az ember. Úgy vélem, megsértődés és kinevetés helyett inkább minden alkalmat meg kell ragadni arra, hogy az ember Magyarország "követeként" megfelelő helyen és időben, megfelelő mennyiségű (vagyis egyszerre nem sok) információmagot szórjon szét a saját világukban meglehetősen boldog skandináv emberek tudatában, úgy, hogy mindez ne legyen kioktató jellegű, sem hosszadalmasan unalmas. Kétségtelenül nem könnyű feladat.
Azt, hogy a kollégák igenis érdeklődnek irántunk, misem bizonyítja jobban, hogy az első 9 hét során 2 meghívást is kaptunk egy-egy olyan közös vacsorára, amit az osztályon dolgozó kollégák szerveztek. Az első alkalommal egy német kolléganő hívta meg az osztály teljes orvoskarát családostól együtt a házába, ahová mindenki valami saját készítésű étellel, vagy süteménnyel érkezett. A közelmúltban pedig egy állítólagos régi hagyományt felelevenítve egy idősebb főorvosnő hívott meg minket, újakat az otthonába, szintén családtagjainkkal együtt. Mindkét alkalommal nagyon jól éreztük magunkat, és a beszélgetések témái is változatosra sikeredtek, de ezek már nem a felületes könnyed csevegések kategóriájába tartoztak.
Arról írtam már, hogy a sors mennyi magyart sodort a kies norrlandi tájra, de azt ehelyütt most örömmel elújságolhatom, hogy ezek a magyarok eddig erős összetartásról tettek tanúbizonyságot. Az eltelt 11 hét alatt eddig 4 olyan bulit szerveztünk, ahol a résztvevő magyarok száma meghaladta a 20 főt, ebből háromszor valamelyik családnál (köztük egy alkalommal nálunk is, 26 fővel), egyszer pedig egy erre a célra kibérelt Gavlei közösségi házban közel 50 fővel képviseltette magát a helyi magyarság. Itt főként mi, most érkezett orvosok és családtagjaik adjuk a tömegbázist, de szívesen jöttek korábban kitelepült kollégák is, és minden alkalommal nagyon jól éreztük magunkat. Talán említenem sem kell, mekkora élmény ez a gyerekeknek is, akik szünet nélküli hancúrozással töltik el a villámsebesen repülő időt. A közbenső hétvégeken sincs elszigetelődés és magunkbafordulás, szinte minden hétvégén jön hozzánk valamelyik család vagy éppen mi indulunk látogatóba valakihez. A kezdeteknél is sokat segítettünk egymásnak, nemcsak tippekkel, ötletekkel, megtudott, mások számára is fontos és megosztott információkkal, hanem akár szereléssel, gyermekfelügyelettel, közös főzésekkel. Tekintettel arra, hogy a családok közül (egyelőre) csak nekünk nincs autónk, a nagyobb heti bevásárlásokhoz, bútorcipeléshez, távolabbi célpontok eléréséhez mindig készségesen ajánlkozik valamelyik kolléga, ami rendkívül jólesik, néha már-már azt kell mondanom, a bőség zavarával küszködünk. Sokkal könnyebben boldogul így mindenki, nem érezzük magunkat egyedül, odafigyelünk egymásra, és ez nagyon sokat jelent.

2009. március 22., vasárnap

Az első önálló műtét

Nem kellett sokáig várni arra, hogy a műtőben is önálló feladatot bízzanak rám: a második héten egy tervezett császármetszést kellett elvégeznem. Ennek jelen esetben nem is igazán a szakmai oka miatt szentelek egy bekezdést, hanem a lélektani jelentősége miatt. Úgy alakult, hogy aznap a szülőszobán történtekért hárman, egy főorvos, egy szakorvosjelölt és én, mint szakorvos voltunk felelősek. A műtéti programba kiírt császármetszésből a főorvos ügyesen kifarolt, így indulhattunk ketten a fiatal német kolléganővel a műtő felé. Különös helyzet volt, mert még nem jártam itt Hudiksvallban a műtőben, azt sem tudtam, mi merre van, és nem is láttam még korábban, hogy csinálják a császármetszést itt Hudiksvallban. Ebből adódó szabadkozásomat a műtőben mosolyogva fogadták, és megnyugtattak: mindent csináljak úgy, ahogy én szeretném, ők majd asszisztálnak. Jelen szituációban ők alkalmazkodnak hozzám, s nem nekem kell őhozzájuk. Gyorsan átnéztem a műszertálcát, közel minden ugyanaz volt rajta ahogy Magyarországon megszoktam, és amikor halkan odasúgtam a műtősnőnek, hogy ha nem tudnám hirtelen egy adott műszer nevét, majd segítsen ki. "-Semmi gond, csak mutass rá, és adom ami kell!" -jött a bíztató válasz, így hozzáfogtunk. Bár nagyon érdekelt, hogy ők hogyan csinálnák az egyes műtéti lépéseket, mégsem kezdtem el kérdezgetni, hogy szokták ők ezt és ezt csinálni, mert ezzel nem akartam azt a látszatot kelteni, hogy bizonytalankodom. Inkább azt a taktikát választottam, hogy haladtam lépésről lépésre, úgy, ahogy Szegeden szoktam, majd utólag visszakérdeztem, ti is így csináljátok? Így nem vesztettünk értékes időt, szépen haladtunk, és a kívánt információk birtokába is jutottam. Gyorsan kész lettünk, és egy-két apróbb fogás kivételével elmondhatom, nincs lényegi különbség a műtéti technika között ebben a tekintetben az otthon alkalmazottaktól.
Egy érdekesség azonban kikívánkozik még belőlem: a műtétek előtt bevett szokás, hogy végeznek egy utolsó ellenőrzést, amit "startkontroll"-nak hívnak. Ez abból áll, hogy mielőtt az operáló orvos kezébe adják a szikét, az aneszteziológus -vagy inkább az szakasszisztense, mert anesztest ritkán látni a műtétek alatt, de ez egy más történet- felolvassa, ki fekszik az asztalon, mi a neve, személyi száma, mi az aneszteziológia módja. Ha ébren van a páciens, lelkesen bólogat közben... Az operáló orvos elmondja hangosan a saját nevét, és hogy milyen indikációból milyen műtétet készül végezni, ezt követően az asszisztensek, műtősnők, és a műtétnél jelenlévő minden egyes ember egymás után elmondja hogy hívják és mi a beosztása. Ez először elég furcsának tűnt, pláne, hogy látszik, rajtunk, újakon kívül mindenki alaposan ismer mindenkit, de végiggondolva, teljesen logikus, így csökken a betegcsere lehetősége. Érdemes eltűnődni rajta.

Újszülött újraélesztés tanfolyam

A kórház szervezésében egy egésznapos továbbképzésen vettünk részt, melynek témája az újszülött újraélesztés volt. A tanfolyamon mindenkinek kötelezően részt kell vennie, aki munkája kapcsán újszülöttekkel kerül kapcsolatba, így a szülészeken kívül természetesen a gyermekgyógyászoknak, szülésznőknek, újszülöttes nővéreknek is. Ilyen témájú tanfolyamon Szegeden is részt vettem a szakképzés keretein belül, a szegedi Gyermekklinika szervezte, nagyon profinak tartottam, így elő is vettem az itteni kurzus előtt az otthoni jegyzeteimet a felfrissítés miatt. Kár volt, mert csak összezavarodtam. Szegeden a módszertan a nemzetközi ajánlásoknak megfelelően épült fel, amit az American Heart Association és az American Association of Pediatrics dolgozott ki, a vizsgát is ők akkreditálták. Itt azonban több ponton is eltértek ezektől az ajánlásoktól, így azonnal felmerült a kérdés, mit tegyek ha éles helyzetbe kerülök. A választ -kicsit meghasonlottan- az adja meg, hogy kinek kell megfeleljek a munkám során: a svéd előírásoknak és a munkáltatóm által támasztott követelményeknek vagy a AHA/AAP képzésen tanultaknak. Széllel szemben ugye lehet, de nem érdemes... szóval értitek. Azért leírom a képzés menetét (érthetetlen orvosi kifejezésektől mentesen), mert tanulságos volt: kisebb csoportokba osztva (egyszerre 10 fő) előbb egy 3 órás elméleti oktatást kaptunk az egész témából, majd maszkkal lélegeztetést és mellkaskompressziót  gyakoroltunk az erre a célra kifejlesztett műanyag babákon. Ezek Magyarországon is ismertek, mindent ugyanúgy kell rajtuk csinálni mint az életben, és sokmindenben nagyon jól modellezik a valós helyzetet: pl. emelkedik a mellkasuk, ha jó helyzetben van a fej és jó helyre megy a befújt levegő. Amikor már azt hittük, jól megy minden, elmélet, gyakorlat kipipálva, jött a meglepetés: a helyzetgyakorlat. Ötfős csoportot kellett alakítanunk, amiben volt egy gyermekgyógyász, egy újszülöttes nővér, egy szülésznő, egy segédnővér és egy szülészorvos. Kimentünk az osztályra, és szétoszlottunk a szokott helyünkre: az orvosok a dolgozószobába, a szülésznő és újszülöttes nővér  a szülőágy mellé, a gyermekorvos is kiment az osztályról stb. Az oktató instruktor a szülőágy mellett egy (műanyag) újszülöttet nyomott a szülésznő kezébe, és elmondta, milyen állapotban van: pl. 40.hétre született, nincs spontán légzése stb. Óra indul, tessék. A szülésznő a nővérrel kirontottak az újraélesztő-helyiségbe, és megkezdték az ellátást, miközben riasztották telefonon a többieket. Egymás után érkeztünk a kis helyiségbe, ahol a következő látvány fogadott: középen folyik az újszülött ellátása, akinek még egy igazi (úgy értem igazi szülésből származó) köldökzsinórja is volt köldökcsattal, illetve rá volt egy kábellel csatlakoztatva egy számítógépre, ami össze volt kapcsolva az újraélesztő egység monitorjával, és a laptop mögött egy technikus ült a sarokban, aki a történteknek, beavatkozásoknak megfelelően vitte be az adatokat a gépbe, s mi láttuk az észlelőmonitorunkon, épp hogy áll a szívműködés, oxigénellátottság stb.  Az egész folyamatot a sarokba állított állványon bekapcsolt videokamera rögzítette! Nemcsak imitáltuk a ténykedéseket, a mellkast nyomni kellett, hogy legyen szívműködés, megfelelően kellett csinálni a lélegeztetést, hogy ne sípoljon az észlelőmonitor az oxigénhiány miatt, és fel kellett törni a gyógyszeres ampullát, és beadni a babának az adrenalint, hogy beinduljon végre a keringés... Egy örökkévalóságnak tűnt, mire szólt az instruktor (és amit láttunk a monitoron is), hogy rendben, jól van a pici, abbahagyhatjuk. Ezután bementünk a tanterembe, és visszanéztük videóról az egészet, majd mindent kielemeztünk. A fölösleges lépéseket, a kommunikációs utakat és hibákat, az egész eseménysort. Tanulságos volt... Kis pihenő után visszamentünk a tetthelyre, és végigcsináltunk mindent mégegyszer, kamera nélkül. Az előző hibákból tanulva sokkal gördülékenyebben ment minden, és gyorsabban elértük a célt. Végül harmadjára is végigcsináltunk egy menetet, kicsit más újszülött paraméterekkel és ellátási/gyógyszer igénnyel, köldökkatéterezéssel, de megint a kamera kereszttüzében. Amikor ezt a videót újranéztük, már elégedetten dőltünk hátra: valahogy így kell ezt csinálni. Ebéd után pedig egy másik teremben a köldökkatéterezést és a különböző lélegeztetési technikákat, az intubálást gyakoroltuk. A gyakorlati részt tekintve elképesztően sokat kaptunk ezen a napon, ki is fáradt az agyam estére.

A nyelvtanfolyam folytatása

Az első 12 hétben csak heti három napot dolgozunk a kórházban (hétfő, kedd, szerda) és két teljes napot nyelvtanfolyamon töltünk. Szerencsére a tanárunk ugyanaz a nő, aki Spanyolországban is oktatta nekünk a szaknyelvet a 6. héttől, az alapvégzettsége jogász, de korábban sokat foglalkozott orvosi műhibaperes esetekkel, így elég sokat tud az orvosi kifejezésekről és az orvosok balfogásairól... így az a szerencsénk megvan, hogy a mi (nyelvi) balfogásainkat még azelőtt ki tudja javítani, hogy bajunk származna belőle. Az órák egy részében a tanárnő által megadott szisztémát követve nyelvtani és szaknyelvi képzést kapunk, de mivel a munkanapok során rengeteg élmény ér bennünket, ezeket a témákat is rendszeresen kitárgyaljuk. Rendszeresen hallgatunk szövegeket, párbeszédeket is, nemritkán nem svéd anyanyelvűektől származókat is, de ami talán a legfontosabb, kórházi dokumentációkból gyakorolunk kifejezéseket, esetleírásokat, dekurzusokat, zárójelentéseket. Ezek valódi betegek kórházi dokumentációi, amikről a sokszorosítás előtt eltávolították a személyes adatokat. Messze ez a leghasznosabb gyakorlatunk, hiszen ezt minden nap kell alkalmaznunk a munkahelyünkön. Lesz még egy 10 héten át tartó külön kurzusunk is ebből a témából áprilistól kezdve, de az már távoktatás keretében zajlik: a tananyagot interneten kapjuk majd. Addig azonban nem ülhetünk ölbe tett kézzel, ezért gyakorolunk szorgosan. Egy-egy alkalommal vendégek is jöttek a nyelvórára, először egy újságíró (ezt lásd később), legutóbb pedig a megyei alapellátás vezetője, akivel egy órán keresztül beszélgettünk a régiónk alapellátásának felépítéséről és működéséről. Nem volt egyszerű szövegértési feladatnak sem, de hiszen ezért jött.

2009. március 15., vasárnap

Nyelvtörés - zúzás

A calafelli nyelvtanfolyamról úgy jöttünk haza, hogy kellően táplálták az önbizalmunkat tanáraink: milyen jól megy nekünk ez a svéd nyelv. Az ott eltöltött idő alatt joggal érezhettük ezt, hiszen a tanárokat, akiknek ajkán csüngve ittuk a svéd szavakat, természetesen jól megértettük, az ő kiejtésükön "nőttünk fel". Egymás között svédül beszélgetve kiválóan megértettük egymást, hiszen együtt jutottunk el arra a szintre, hogy szegényes, de egyre bővülő szókinccsel, egyre több mindent megtanultunk elmondani. Ehhez képest azért jókora hidegzuhany volt az első svéd-svéd orvos-beteg illetve orvos-orvos pörgő párbeszédeket hallani. Szabályszerűen pánikba estünk, hogy ebből alig értünk valamit! Szerencsére itt még csak külső szemlélőként álltunk a háttérben, de a mentorok értették a helyzetet, s vigasztaltak: kell pár nap, hét, mire a fülünk rááll erre. Bizony kellett. De szerencsére napról napra jobb a helyzet, bár ez is változó: van olyan svéd kolléga, akit nagyon nehéz megérteni, a másikat könnyű. Persze igyekszünk jelezni, hogy lassítsanak, de ez nekik is fárasztó egy idő után. Egy párbeszéd az orvos és beteg vagy két kolléga között nem lehet olyan, mint egy lassított felvétel! Így erőlködünk, izzadunk, hogy minél többet megértsünk. A betegekkel eleinte kevesebbet, csak egy-egy mondatot beszéltünk önállóan, akik érezhetően lelassítottak, és igyekeztek egyszerűbben beszélni. Persze nem mindenki, és nem mindenkor. Egy veszélyeztetett terhessége miatt aggódó, zokogó asszonytól nem várható el, hogy a külföldi kolléga kedvéért legyen kedves lassabban és érthetőbben szenvedni...
Ahogy telik-múlik az idő, egyre ismerősebbé válnak a szavak, és szépen gyarapodik szókincsünk. A 16 hetes nyelvtanfolyam alatt ősszel ugyan sok orvosi kifejezést megtanultunk, de arra nem volt lehetőség, hogy mindenki megtanulja a saját szakterületének összes szakkifejezését. Ezt most kell pótolnunk, nemegyszer olyan "éles" helyzetben, amikor épp együtt vizsgáljuk a beteget a svéd kollégával. El tudom képzelni néha mit gondolhatnak a svéd betegek magukban, noha jópofát vágnak a helyzethez, és igyekeznek segíteni a kínunkban. A napi munkához szükséges szókincset az előképzés után itt mintegy 2 hónap alatt el lehetett sajátítani, de persze mindig akadnak újabb és újabb szavak, kifejezések, amik előbukkannak. A telefonbeszélgetések egy külön kategória, itt nem látja a másik fél az arcomon, hogy mit nem értek, mit kell újra elismételnie, nincs közvetlen vizuális kapcsolat. Itt az a módszer jelent segítséget, hogy az első 1-2 mondat után meg kell állítani a beszélőt, és jelezni, kivel hozta össze a balsors. Ez működik, és szerencsére már egyre ritkábban kell ehhez folyamodnunk.
Svédország kedvelt célpontja az Európán kívüli országokból érkező bevándorlóknak és menekülteknek, akik természetesen megjelennek az egészségügyi ellátásban is különböző panaszokkal, és sokszor minden idegennyelv-tudás nélkül. Ha van velük valamilyen hozzátartozó, aki beszél angolul, legalább alapvető kérdésekre választ tudunk kapni, de ilyenkor előbb-utóbb szinte mindig kell egy tolmács segítségét kérni. Ezekre az esetekre is van jól bevált forgatókönyv. Az egyik nap például egy eritreai asszonykát vett fel a magyar kollégám ügyeletben az osztályra, akivel a jelenlévő barátnő/ismerős segítségével az alapvető információkat tisztázták (panasz, tünetek) angolul, majd másnap reggel nekem jutott a feladat, hogy teljesen kérdezzem ki és beszéljem meg vele a terápiás tervünket és a továbbiakat, de ekkor már nem volt ott az ismerőse. Egy központi telefonszámon meg lehet rendelni a telefontolmácsot, akivel egyeztettünk egy délutáni időpontot, s akkor benn a kórteremben, kihangosított telefonon keresztül ment a beszélgetés. Szerencsére volt mellettem egy svéd nővérke is aki segített, mert egyszer-kétszer bizony én sem értettem, mit mond a tolmács a telefonban. Lehet, hogy plusz magyar tolmács is kellett volna...? A végére sikeresen vettük az akadályt. Másik magyar kollégám hasonló szituációba keveredett egy mongol beteggel, szóval egyáltalán nem ritka ez a kihívás.
Egy másik, izzasztó helyzetem alkalmával pedig egy svéd asszonyt láttam el az ambulancián, aki minden egyes mondatom után visszakérdezett: "-Mit mondtál?" Kezdtem kényelmetlenül érezni magam, mert azért ezt még egy betegtől sem kaptam meg, hogy ennyire nem értik mit mondok...az előző svéd betegem fél órája ugyanezen a széken pl. nagyon elégedett volt a svédtudásommal. Aztán kibújt a szög a zsákból: szegénykémnek hallókészüléke volt, amit nem láttam a fülét takaró hajától, és ráadásul nem lehetett valami jól beállítva, mert amikor pl. a vizsgálóasztalon feküdt, én meg a szokott helyen...szóval azon a végen, ahol nincs hallókészülék... hiába ordítoztam, nem reagált semmit. Vadul integettem a lábai között, hogy figyeljen már mire kérem, így sikerült valahogy zöldágra vergődnünk. Micsoda nyelvi kihívások!
A külföldi orvosokkal szemben egyébként nemritkán hangzik el a nyelvi nehézségeket érintő kritika. Egy ezzel a témával foglalkozó újságcikkben az egyik megkérdezett beteg például egyenesen így mondta: "Ha Svédországba érkezik egy bevándorló, és nem beszél svédül, joga van az orvosnál tolmácsot kapni. Ha egy külföldi orvos vizsgál egy svédet, akivel nem értik meg egymást, miért nincs joga a svédnek ahhoz, hogy kapjon egy tolmácsot?" Na ilyenek lebegnek a szemem előtt, amikor gőzerővel tanulom a nyelvet, hogy ilyen ne forduljon elő.

2009. március 14., szombat

Kvinnokliniken - Első benyomások a szülészeti és nőgyógyászati osztályról


Az első hetekben szülőszobás voltam, ami azt jelenti, hogy követtem a szülésznők munkáját, és közben persze az osztályon felbukkanó orvosokét is. Igen, a szülőszobán a szülésznők dominálnak, mindent ők csinálnak, az orvos csak akkor jön, ha hívják.
Noha nem egy új kórházba sodort minket a sors, a felszerelésre nem lehet panaszunk. Eszközökből, műszerekből kellő mennyiségben és minőségben minden a rendelkezésre áll. Amíg pl. otthon az egyetemi klinikán 3 ultrahanggal láttuk el az egész ház munkáját, addig itt, egy kisvárosi kórházban minden osztályos és ambuláns vizsgálóasztal mellé jut egy, így nem kell küldözgetni a pácienseket és várakoztatni, hanem a vizsgálat szerves részeként a 8 ultrahang egyikén azonnal meg lehet (és meg is kell) nézni amire kíváncsi a vizsgáló orvos. A szülőszobán minden vajúdónak külön szobája van, de a szülés vagy császármetszés utáni 1-3 napot már nem feltétlenül egyágyas szobákban töltik az asszonyok, csak ha ezt külön kérik, és épp van ilyen szoba üresen. Azért zsúfoltságtól, sokágyas kórtermektől nem kell tartani, maximum két páciens kell, hogy osztozzon a szobán. Mindennapos dolog ugyanakkor, hogy az "egyágyas" szobában nem egy ágy van, hanem kettő, de nem azért amiért gondolnánk, hogy így hidalják át az ágyhiányt...nem... ezeken a plusz ágyakon az apukák heverésznek, adott esetben itt is alszanak. Nemegyszer volt, hogy a reggeli gyermekágyas viziten az egyik ágyon beszélgettünk az új anyukával, a másikon álmosan, borzosan, borostásan pislogott a "fáradt" kispapa. Ez az egész csak úgy oldható meg rugalmasan, hogy a magyar szokásoktól eltérően itt rövid ideig fekszenek benn a páciensek. Szülés után ha akarja az anyuka, jól van, és nem volt semmi komplikáció, néhány óra múlva hazamehet, de ha úgy indokolt, maradhat esetleg másnapig. Császármetszés után sem maradnak tovább 2-3 napnál. A különböző szülészeti-nőgyógyászati kórképek ellátása főbb vonalakban természetesen egyezik a Magyarországon is alkalmazottakkal, de több ponton markáns különbségek vannak, erről majd egy külön fejezetben írok, s persze majd még menet közben sokat, ahogy napról-napra egyre többet tudok meg erről a rendszerről.
A páciensek minden dokumentációja számítógépes rendszeren keresztül zajlik, a szülésészleléstől a gyógyszerrendelésen át a laborokig, tényleg minden. A dokumentációk bármelyik kórházi gépről elérhetőek. Az egyik külön csoda számomra az elektronikus recept (e-recept). A papíralapú recept ugyan még létezik, de már csak kivételes esetekben kerül elő. A számítógépen rendelhető el a gyógyszer, amit pár kattintás után digitális aláírásával (ez egy egyedi kód) lát el a felíró orvos. Orvosi pecsét nem létezik. A páciens nem kap a kezébe semmit, csak egy kézfogást és hozzá egy mosolyt, s persze az információt, hogy a gyógyszere a patikában várja. Hogy melyikben? Bármelyikben. Az egész rendszer, az összes ilyen jellegű egészségügyi intézmény és az összes patika elektronikus kapcsolatban áll egymással. A beteg bemegy egy tetszőleges patikába az ország bármely pontján, azonosítja magát, s a személyi száma alapján megnézik, melyik gyógyszert nem váltotta még ki, azt megkaphatja. Azokat a szükségtelen köröket, amit Magyarországon meg kell futni a betegnek és az orvosnak is a tartósan szedett gyógyszerek újrafelírásakor, itt sokszor el lehet kerülni azzal, hogy a több hónapon át szedendő gyógyszert (pl. fogamzásgátló) egy évre előre ki lehet írni. A rendszer rögzíti, mikor, ki írta ki a gyógyszert, mennyi ideig érvényes a felírás, és a beteg eddig hány alkalommal váltotta már ki. Azt hiszem nem kell hosszasan ecsetelni, mennyivel egyszerűbb így mindenkinek. 
Ebben a megyében a terhesgondozási rendszer kivált a szülészeti osztály irányítása alól, és az alapellátáshoz került. A terhesgondozást így alapesetben a járóbeteg rendszerben nem nálunk, hanem a város egy másik pontján végzik. Abban az intézményben szülésznők végzik ezt a munkát, így ez a feladat is lekerült a szülészorvosok válláról. Természetesen a napi kapcsolat nem szűnt meg, nálunk maradt egy speciális szakrendelés (orvossal) azoknak a kismamáknak, akiknek nagyobb gondok akadnak a terhességükkel, és orvosi ellátásra, vagy speciális vizsgálatra, tanácsadásra szorulnak. A szülésznők is betelefonálnak kérdéses esetekben a terhesgondozóból, de a munka nagy részét akkor is ők látják el, már ami a zavartalan terhességek gondozását illeti. A magyar rendszerben megszokotthoz képest így itt nemritkán előfordul, hogy a teljesen panaszmentes terhesség alatt a kismama egyszer sem találkozik orvossal, még a szülés kapcsán sem. A szülésznők teljesen kompetensek az egész terhesgondozási és szülési folyamat során, teljes önállósággal végzik a dolgukat. Az asszonyok nincsenek agyonvizsgálva, így aki nem ehhez a rendszerhez szokott hozzá, panaszolja is, hogy pl. miért csak egy (!) ultrahangot végeznek az egész terhesség során, azt is "csak" a 18. hét környékén... Ezt a német kollégákkal is átbeszéltük, ők is sokkal többet csináltak odahaza, de most itt nem mi írjuk az előírásokat.
A svéd munkahelyeken és társasági életben külön ki kell emelnem a kávészünet intézményét. Ezt a svédek számunkra elég viccesen fikának nevezik (ejtsd: fííííká), és  messze többről van szó, mint a napi koffein behörpintéséről. A fika egy olyan esemény, aminek alaposan megadják a módját, rászánják a (néha nem is kevés) időt.  Itt nálunk minden osztályhoz tartozik egy személyzeti étkező, aminek része a szekrény nagyságú kávéautomata, amiből vagy nyolcféle feketét tud a dolgozó csapolni magának, a sima kávétól a csokoládén, Wiener Melange-on át capuccinóig. Ezeknek a szerkezeteknek a gombjait aztán lelkesen nyomkodják a munkavállalók, annál is inkább, mert nem kell aprópénzt keresgélniük hozzá: a költségeket a kórház állja. A fika szerves része valami rágcsálnivaló, ami néha csak valami keksz, de gyakran hoznak be a lányok saját készítésű sütiket is. Gondolhatjátok, ezek kölcsönös dicsérgetése, ízlelgetése, receptjeinek kitárgyalása nem 2 perc. A kedélyes csevegésbe szívesen bevonnak minket is, érdeklődnek rólunk, sorsunkról, családunkról, eddigi munkánkról. A fika ugyanakkor egy olyan esemény is, amit nem illik azzal megzavarni, hogy holmi tennivaló akadna az osztályon. A fika szent, és sérthetetlen. A társasági élet színtere, a dolgozó kiharcolt joga. Gyorsan rá kellett jönnünk, hogy jobb, ha tiszteletben tartjuk ezt a kiváltságot, mert ez alapja a jó munkahelyi kapcsolatoknak.

Első nap a kórházban

Az első hétfő reggelén, még sötétben, negyed nyolckor Gáborral (magyar nőgyógyász kollégám, akivel a calafelli nyelvtanfolyamtól közös a sorsunk) elindultunk a havas fenyők között az új munkahelyünk felé. Csak 8-ra kellett menni, de nem akartunk elkésni, noha csak 10 perc sétatávról van szó. Furcsa szorongást éreztem, s valahogy nagyobbat, mint amikor az interjúra jöttünk fél évvel ezelőtt. Akkor még "csak" az volt a tét, hogy megfelelünk-e nekik, és felvesznek-e, s ha esetleg nem, akkor mehetünk vissza Magyarországra folytatni a régi munkánkat. De a mai reggel már annak a kezdete volt, hogy itt kell új életet kezdenünk, nap mint nap megküzdenünk a sikerért, s innen nincs hova hátrálnunk. Legyen az bármilyen nehéz is, ezt akartuk, ezt kell végigcsinálnunk.
A kórházban már vártak az osztályon dolgozó magyar kollégák, és segítettek a tájékozódásban. A könyvtárban gyűlt össze az osztály orvoskara, ami hihetetlenül vegyes: négyünkön, magyarokon kívül 3 német, 1 osztrák, 1 holland, 1 iraki kurd és 2 svéd kolléga volt jelen. Ez az aznapi létszám volt, ami azonban csalóka, nem ennyi főállású orvos van itt. Vannak szakképzésben lévők, akik csak bizonyos időt töltenek itt, és vannak még további svéd szakorvosok, főorvosok, akik ugyan itt dolgoznak állandó munkaviszonyban, de nem 100% munkaidőben, csak részidőben. Van olyan svéd kolléga, aki csak ügyelni jár be és csak éjszakára, van aki minden második héten és csak nappal. Így ha valaki azt kérdi, hányan dolgozunk az osztályon, nem tudok rá egyszerűen válaszolni...
A kölcsönös bemutatkozás és rövid beszélgetés után mindenki ment a napi megszokott munkáját végezni, mi újak pedig elkezdtünk ismerkedni az osztállyal. Kaptunk egy rövid ismertetőt a számítógépes rendszerről, beléptetőkódokat, mágneskártyákat és kulcsot az ajtókhoz. A töltőkön már ott vártak a kórházi mobiltelefonjaink, a falon lévő telefonszámlistában pedig már ott állt a nevünk mellett a hívószámunk is. A telefonról egyébként bármilyen svéd telefonszám közvetlenül hívható, nincs kilépőkód, sem semmilyen korlátozás. A hívások költségét a kórház fizeti. Megkaptuk a szobáinkat is, én egy német szakorvos sráccal lakom kettecskén egy szobában, mindkettőnknek jut saját asztal, saját számítógéppel, saját nyomtatóval. Ezek lehet, hogy magától értetődő dolgoknak tűnnek, de ehhez nekem még hozzá kell szoknom azok után, hogy Szegeden 10-en laktunk egy szobában és csak egy működő számítógép volt benne. Mivel itt minden számítógép a központi rendszerhez van csatlakoztatva, az adminisztrációs munkákat (még  a diktálást is) lehet a szobánkban is végezni, nem kell okvetlenül kinn az osztályon. Ez mondjuk egy plusz luxus, hiszen minden osztályon van elegendő gép, nem kell sem sorban állni, sem kitúrni mást, ha meg akarok nézni egy labort vagy egy bejegyzést a beteg dokumentációjában. Körbejártuk az osztályokat is, mindenkinek bemutattak minket. A neveket képtelenség volt elsőre megjegyezni (sem másodikra), de mindenki kedvesen mosolyogva fogadott, és volt pár kedves szava. Mi megilletődötten rázogattuk a kezeket, igyekeztünk megérteni amiket mondtak, több kevesebb sikerrel. Az adminisztrátorok irodájában kaptunk egy pakkot, amiben a kórház és a város térképe, a telefonszámok jegyzéke, az első pár heti beosztás és más hasznos információk voltak. Délben eljött Gavleből a nagyfőnök is, és volt egy közös ebéd a könyvtárban. Ezzel a fickóval nagyon jókat beszélgettünk még az interjú során nyáron angolul, de most rá kellett döbbennünk, hogy mivel dán, alig értjük mit mond. Ezt a többiek is sejtették, jókat viccelődtek ezen, hogy majd megszokjuk...de mikor? Megkaptuk a beosztásunkat is, amiből megtudtuk, melyik napon hová vagyunk beosztva illetve kit kell követnünk. Az első időben ugyanis az a rendszer, hogy minden részlegen hozzácsapódunk valakihez, aki miközben dolgozik, magyaráz is nekünk. Mire nagyjából átláttuk, hogy melyik emeleten mit találunk, hol a WC és a szobáink, el is ment a nap. Hazafelé ballagva kicsit már megkönnyebbülve beszélgettünk az élményekről, de zúgott a fejünk a ránk zúduló információktól és az egész napos koncentrálástól...

Nyelviskola a feleségeknek

Így, hogy sikeresen vettük az akadályt a gyerekek óvodába szoktatásával, a feleségek is elindulhattak a nyelviskolába. Előzetes egyeztetést követően fogadták őket abban a központban, ahol a város finanszíroz nyelvtanfolyamokat bevándorlóknak. Írásbeli és szóbeli felmérés alapján a tanárok tájékozódtak a Calafellben megszerzett svédtudásuk szintjéről, és besorolták őket egy megfelelő csoportba. Hétfőtők csütörtökig, heti 4 napon át vannak nyelvórák, reggel 8 és délután 14 óra között. A csoport meglehetősen vegyes: a négy magyar asszonykánk mellett thaiföldi, eritreai, holland, görög, iráni és iraki csoporttársaik vannak. A tanárok az első perctől kezdve csak svédül beszélnek velük, kedvesek, segítőkészek, pedig nem lehet egyszerű ennyi különböző gyökerű, végzettségű, képességű és érdeklődésű embernek órákat tartani. Házi feladatot rendszeresen kapnak, vagyis itthoni aktív tanulást is elvárnak, az órákon pedig először nyelvtani ismétléssel kezdtek, és ezt követően vesznek nagyobb lendületet.