2009.05.06. Szinte napra pontosan 4 hónap telt el azóta, hogy beléptem
az új munkahelyem kapuján az első munkanapomon, és 8 hónap azóta, hogy
telve várakozással beültünk az első svédórára. Mintha tegnap lett
volna. Ma pedig már egyedül ügyelek a hudiksvalli szülészeti és
nőgyógyászati osztályon, mert a főnökeim úgy döntöttek, felnőttem a
feladathoz. Nem tudom, mennyi időnek kell eltelnie ahhoz, hogy én is
ugyanígy érezzek, de tudom, egyszer csak bele kell ugrani abba a
mélyvízbe, mégha tudom is, hogy sokat fogok nyelni belőle, mire
megtanulok úszni benne. A behívhatós ügyeletes főorvos bátorítóan
mosolygott, hogy hívjam nyugodtan, ha valami nem megy. Végülis nem
lakik messze. Este 17:30-kor kezdtem, mert előtte egész napos
továbbképzésen voltunk innen 140 km-re a megyeszékhelyen, és csak
ekkorra értünk vissza.
Alighogy átöltöztem, kezembe nyomta a
főorvos az ügyeleti mobiltelefont, és máris mondta, hogy szóltak,
fekszik a beteg a műtőasztalon, mehetek operálni. Csak egy kis papírt
kaptam egy személyi számmal, s annyi instrukciót, hogy egy "abbamaradt
vetélés" (missed ab) befejezése lesz, a többit olvassam el a
számítógépben, ha leérek a műtőbe. Lesiettem, átöltöztem, s valóban már
feküdt az asszony a műtőasztalon, még nem volt ugyan elaltatva, de
érdekes így találkozni valakivel életemben először. Gyors bemutatkozás,
pár rövid kérdés, az aneszt asszisztens már nyomná be az altatószert,
de még kérek két percet, hogy átfussam a dokumentációt, legalább hadd
legyen némi támpontom. Közben folyton az jár a fejemben, hogy ilyen
esetekben lehet beleszaladni valami olyanba, ami esetleg elkerülhető
lenne, ha több idő lenne mindent gondosan átnézni. Átfutom az adatokat,
nem találok semmi gyanúsat, és már nyomja is a fecskendőt az
asszisztens, 1 perc alatt alszik a beteg, gyors vizsgálat, hogy mégis
mekkora a méh és előre vagy hátrahajlik, a műtősnő már toporog a hátam
mögött a lemosással, érthető, ők is szeretnének pihenni már. Hamar
készen vagyunk, megírom a szövettani kérőt, segítek átrakni az asszonyt a
tolható ágyra (műtősfiú nincs), és már csörög is a telefon a
zsebemben. Az 50 km-re lévő kisvárosból hívnak, hogy van egy
koraterhesség, fáj a hasa, attól fél, hogy nehogy méhen kívüli
terhesség legyen. Persze, jöjjön csak be, nem vagyok egy Gyurcsók, hogy
némi hunyorítás után telefonon is meg tudjam gyógyítani.
Felmegyek
a szobámba, ott lediktálom a műtétet, kódokat, rendelést. Kimegyek a
szülőszobára, csak egy várandós fiatalasszony fekszik ott, még
nincsenek igazán jó fájásai, csak 3 cm-re nyitott, egyelőre várunk
vele. Átmegyek a gyermekágyra, ott nincs teendő, a bentfekvők jól
vannak. Irány a folyosórendszeren át a másik épület, a nőgyógyászati
fekvőbeteg osztály. A nővérek épp kávészünetet tartanak, elmondják az
aznap műtötteket, mindenki jól van, majd szólnak, ha jönnöm kell. Befut
egymás után két telefon: szólnak az egynapos sebészeti őrzőből, hogy
felébredt a beteg, ők is lassan zárnának, fussak már le és lássam el
búcsútanácsokkal az operált betegemet. Az akutosztály is hív, hogy
megjött a hasfájós asszony. Gyorsan rendelek neki egy friss terhességi
és vizelet általános gyorstesztet, vérnyomás, pulzus, testhő. Az
őrzőben épp vacsorázgat a frissen műtött beteg, félig ül az ágyban, jól
van, elbeszélgetünk a továbbiakról, mi volt a műtétnél, mire
számítson. El is köszönök, várnak az akuton. A hasfájós láthatólag jól
van, semmiképpen nem akut has. A terhességi tesztje nálunk negatív.
Igaz, tegnap reggeli első vizeletből nézte, koraterhességben gyakran
csak az pozitív. Kikérdezés, vizsgálat, ultrahang, a lelet megfelel egy
5 hetes terhességnek, a vérzéskimaradás alapján is ez jön ki.
Tanácsokkal ellátom, elengedem haza, kontroll megbeszélve. Irány az
akutosztály orvosi szobája, találok egy üres gépet, gyorsan lediktálom
az esetet. Na jó, csak szeretném gyorsan, még nem az igazi a sebesség.
Hirtelen elfogynak a teendők. Megkeresem az ügyeletes
nőgyógyásznak fenntartott pihenőszobát a házban, elég kellemes, külön
fürdőszoba, WC, tiszta ágyneművel vetett ágy, TV vár benne. Leheveredek
az ágyra, egy telefon haza a családnak, majd bekapcsolódom egy filmbe.
Mire kezdeném kibogozni, ki kivel van, hív a szülőszoba. Úgy látszik
beindul a várandósunk? sajnos azonban a CTG-je nem valami fényes. Kérdi
a szülésznő, mi legyen. Azt javaslom, mivel nem igazán erősek a
fájások, a méhszáj sem nyílt tovább, maradjon a CTG-n és várjunk. Már
nem megyek le a pihenőszobába, azt az 1 órát inkább a dolgozószobámban
töltöm, olvasom a híreket otthonról. A CTG változatlanul nem
megnyugtató. A fájások közben erősödtek, de láz lép fel. Megvizsgálom
az asszonyt, már bő 4cm, de nagyon hátul van még a méhszáj, feszül a
burok. Kicsit próbálok tágítani ezen a 4 cm-en, majd úgy döntök,
kapcsoljunk rá. Lázcsillapítót kap, burkot repesztek, felteszem a
magzat fejére a skalpelektródát, ennél nincs jelveszteség, mint a hasi
érzékelőkorongnál. A magzatvíz zöld, közben vérrel is keveredik és
szinte forró, ahogy csorog végig a kezemen. A láz megmagyarázza, miért
megy 170-el a baba szíve, de sajnos más baljós előjelek is vannak:
"csökkent variabilitás, akcelerációk hiánya" a CTG jel. Ez így együtt
azt jelzi, ennek a gyereknek kinn a helye minél előbb. Itt a svédeknél
még mielőtt a fenti lelettel elindulnánk a műtőbe, illik csinálni egy
magzati fejbőrvér mintavételt, és meghatározni a laktátot. Ez a
biokémiai módszer jól jelzi, vajon tényleg van-e már az oxigénhiány
miatt anyagcsereváltozás, és ha jól veszik le a mintát, stabil
támpontot ad a vajúdás során. Ha jó a laktát, sok esetben megengedett a
várakozás, még olyan esetekben is, amikor már odahaza régen
megoperáltuk volna. Lehet, hogy ez az egyik oka annak, hogy itt csak a
szülések 17%-a végződik császármetszéssel, az otthoni 30-40%-kal
szemben? A laktátnál feltétel azonban, hogy a vizsgálandó magzati
fejbőrrészlet magzatvíz- és vérmentes legyen. Ez nem olyan egyszerű
feladat, mint hinnénk.
Megpróbálom a laktátot, de mivel még mindig
nagyon hátul van a méhszáj, előre kell húzni, hogy bevezethessem rajta
az amnioszkópot. Ez nagyon fájdalmas az asszonynak, nem kooperál.
Hárman nyugtatjuk, mire sikerül beilleszteni a műszert. Tisztán látszik
a magzat fejbőre, jó helyen vagyok, de folyton odacsorog vagy a vér,
vagy a magzatvíz. Törlés, törlés, újra törlés. Az idő megy közben, a CTG
semmit sem javul. Ha nem pontosan veszem le a laktátot, félrevezető
eredményt adhat. Kínlódok még egy kicsit, az asszony is egyre jajgat,
erősek a fájásai, fáj a vizsgálat is, hiába szívja közben a kéjgázt. Nem
megy, nem sikerül levenni a laktátot. Akkor nincs más hátra, a
rendelkezésre álló adatokból kell meghatározni a továbbiakat. A magzati
szívfrekvencia közben állandóan 180/min körül van. variabilitás nincs.
Ez egy kóros CTG. Kimondom a varázsszót: császármetszés.
A gépezet
erre a gombnyomásra beindul. A szülésznők gyorsan előkészítik az
asszonyt a műtéthez, közben pár szót beszélünk a vajúdóval és a
párjával, elmondom miért döntöttem így. Teljes mértékben elfogadják a
javaslatot, bár mindketten ijedten pislognak. Fiatalok, 19 éves mind a
kettő. Érzik, hogy baj van. Két telefont intézek még: felhívom az
ügyeletes anesztes kollégát, hogy gurulunk a műtő felé, majd a
háttérügyeletesemet. Tizenöt perc múlva hajnali 1, sokára veszi fel.
Elmondom, hogy most indulunk a műtőbe. Végighallgatja a történtek
összefoglalását, majd egyetértően támogat. Kérdi, meg tudom-e csinálni a
műtétet kettesben a műtősnővel. Itt ez a szokás, ha szakorvos ügyel.
Tudom. Menni fog nekem is. Igaz, Szegeden mindig három orvos és a
műtősnő állt neki egy császármetszésnek, itt általában csak nappalra jut
két orvos. Éjjel nincs más segítség, csak a műtősnő. Közben már
gurítjuk is az ágyat a műtő felé a szülésznővel, az újszülöttesnővér
hozza a kicsi ellátásához szükséges kiskocsit. Az apuka lohol mögöttünk,
nyakában a fényképezőgéppel, arcán a jól ismert félelemmel: csak
minden rendben legyen! A műtőben már vár a stáb, rövid beszélgetés a
gyerekgyógyásszal és az anesztessel, még megszorítom az asszony kezét,
és futok átöltözni. Apuka is velem jön, elmondom neki mit hol talál,
persze én vagyok a gyorsabb, még a levetkőzésnél jár, mikor én már a
bemosakodó felé veszem az irányt. Maszk, bemosakodás, műtőskabát,
kesztyű, a százszor, ezerszer begyakorolt mozdulatsor. A műtőben gyors
vezényszavak, eszközök csörrenése, izolálótakaró suhogása, a monitorok
ütemes pittyegése. Mindnen olyan ismerős, és mégis minden olyan más.
Ezt nem lehet megszokni, de ezt az izgalmat nem cserélném el semmire.
Egy pillanatra átsuhan az agyamon, mi mindennek kellett történnie
eddig, hogy most itt állhatok, és a kezemben lehet ezeknek az
embereknek a sorsa. Beleborzongok. Az anesztes közben elaltatta a
beteget, és kiadja a vezényszót: MEHET!
Szikét kapok a kezembe. Az
órára pillantok a falon: hajnali 1 óra 1 perc. Gyorsan haladok, jó
alkatú az asszony, ez segít. Megnyitom a méhet, lenyúlok, már fogom a
fejet. 1 óra 3 perc. Kiemelem a magzatot, s ekkor egyszerre szakad fel
mindenkiből az önkéntelen kiáltás: Hű, mekkora ez a gyerek! Ellátom a
köldökzsinórt, eltelik egy örökkévalóságnak tűnő 40 másodperc, mire
hangosan, panaszosan felsír ez a nagyfiú. Csodálkozni azonban nincs
időm, mert nekem még itt sok dolgom van a hasban. Leválasztom a
lepényt, a méh nagyon el van lazulva, bár már megkapta a méhösszehúzót.
Gyorsan beteszem a két saroköltést a méh sebszéleibe, de csak dől a
vér a hasba. Ez nem mind a metszésből jön, ez atonia. Nem csoda ekkor
gyerek után. További méhösszehúzót kérek, masszírozom a méhet kicsit,
és átválltok "varrógép üzemmódba". Fülembe cseng a szegedi adjunktusi
intelem: "a vérzést a varrás állítja meg leghamarabb, nem a törlés".
Két rétegben zárom a méh sebét, még mindig laza a méhizomzat. Másfajta
gyógyszert (Methergin) kérek az anesztestől, masszírozom tovább a
méhet, az új gyógyszer végre segít. A varratból nem vérzik. Bezárjuk a
hasat. Közben jön a hír: 4930 grammos a fiú! És ami a legfontosabb: jól
van. Most már én is. Végzek a műtőben, elköszönök a csapattól,
visszamegyek a szülőszobára és leírom a történteket, szépen,
kronológiai sorrendben. Közben újra csöng a telefon: újabb hasfájóshoz
várnak az akut osztályra.
44 éves nőbeteg. Kezdődik minden újra:
kérdések, jegyzetek, laborok, ultrahang. Mivel jobb oldali a fájdalom,
csak a rend kedvéért kérek egy sebészi konziliumot is. Viszonylag
gyorsan előkerül a sebész ügyeletes kolléganő, ugyan fiatal, de Charlie
nem róla énekli a "az aki szép, az reggel is szép, mégha össze is
gyűrte az ágy" c. dalt, az biztos. A gyűröttarcú sebész azonban gyorsan
dolgozik, vizsgál, és már kész is a válasszal: appendicitis kizárható.
Mire egyet nézek, már sehol sincs. Közben megjönnek a laborok is,
gyulladás kizárható. A terhesség is. Elrendelem a megfelelő
gyógyszereket, tanácsokat, az asszony elég érdeklődőnek mutatkozik, úgy
látszik örül, hogy végre foglalkozik vele egy orvos több mint 10
percet. Előkerül a jegyzettömb, rajzolok neki méhet, nyálkahártyát,
kismedencét, mindent, ami érdekli. Hálás érte, elégedetten távozik. Én
meg egy jót gyakoroltam svédül betegtájékoztatni. Még kap két tablettát
is a házipatikából, hogy elkezdhesse szedni, míg kinyit a
gyógyszertár, és kiválthatja az e-receptjeit. Lediktálom az esetet, és
elindulok vissza az osztályra.
Útközben beugrok a postop részlegre,
megnézni hogy van a friss műtétes. Elég sápadt, látszik, hogy sok vért
veszített. Igaz, pocsék volt a vérképe a műtét előtt is. Kérdem,
mennyi a hemoglobinja, nem kellene-e hogy vért kapjon. A nővér
válaszol: most nézte, 78-as. Arra a kérdésemre, hogy itt
elrendelhetem-e a transzfúziót, azt a meglepő választ kapom, hogy az
intenzíves doktor úgy határozott, 70-es Hgb fölött nem kell trafó.
Úgyhogy nem kap. Még egy kicsit itt megfigyelik, aztán visszaküldik
hozzánk. Megadóan bólintok, majd visszaballagok a szülőszobára, és
megbeszélem a mi osztályos nővérünkkel, hogy ha visszaér az asszony,
rendeljen neki 3 egység vért. Ő is csodálkozik az intenzívesek
hozzáállásán.
Miközben baktatok a folyosón, már világosodik.
Csodálatos a hajnal, nézem a fenyők fölött a narancssárga fényeket,
kedvem lenne kimenni egy kicsit a tengerpartra. A gyomrom és a hólyagom
azonban jelzik, most már velük is törődjek kicsit. Megeszem a
vacsorámat reggelire, tiszta olyan, mintha csak otthon lennék Szegeden.
Reggel 7 óra van. A kávé és az ágy közül az utóbbit választom. 50
percet alszom ájultan, gyors mosakodás, még egy kör a szülőszobán, jött
egy újabb kismama, folyik a vize, de nincs fájása: ő már nem nálam fog
megszülni. 8-kor megbeszélés, elmondom az estémet, a műtétet, átnézzük
a CTG-ket, a kollégák megerősítenek, ők is így jártak volna el.
Átöltözöm,
és elindulok haza. Fáradt vagyok, zúg a fejem, de ez egy kellemes
fáradtság, majd kialszom. A nap már melegen süt, lassan tekerem a
bicajt, nem sietek. Olyan gyönyörű ez a nap. Egy kisfiúnak ma van a
születésnapja.