A svéd egészségügyi ellátásban mindennapos dolog, hogy az ellátásért
jelentkező beteg egyáltalán nem, vagy csak nagyon keveset beszél
svédül. Mivel minden betegnek joga van ahhoz, hogy az anyanyelvén, vagy
egy általa megnevezett nyelven kapjon meg minden szükséges
felvilágosítást, a svédek erre jól bevált rutinokat alakítottak ki. A
különböző tájékoztató brosúrákat, információs füzeteket lefordították a
leggyakoribb itt előforduló nyelvekre, tehát nemcsak angolra, németre,
franciára vagy spanyolra, hanem többek között arabra, thaira,
burmaira, tigrinyara (Eritrea) is. A mindennapi kommunikációban pedig
telefontolmácsok segítenek. Van egy központi telefonszám, azt tárcsázva
kell megrendelni megadott időtartamra a kívánt nyelvet, vagy akár
dialektust beszélő tolmácsot. Az időpontot és időtartamot fontos
megadni, mert ez alapján fizetik ki a tolmács munkáját, s nem is
rosszul. A tolmácsközpont ekkor megad egy telefonszámot, és azt lehet
hívni a kért időben. Azon pedig bejelentkezik egy akkreditált tolmács,
bekapcsoljuk a kihangosítást, s mehet a rendelés. Természetesen a
kórházban minden orvosnak és osztálynak van saját vezeték nélküli
kórházi telefonja, így akár az ultrahangban, akár a szülőszobán, akár a
kórteremben kell a telefonos segítség, nem lehet akadály a
helyhezkötöttség. Megjegyzendő, hogy ezekről a telefonokról bármilyen
svéd szám (ideértve a mobilokat is) korlátlaul hívható, a költséget a
kórház fizeti. Eleinte furcsa volt úgy vizsgálni, hogy minden párbeszéd
egy telefonon keresztül zajlik, de a tolmácsok többsége nagyon ügyes,
és jól végzi a dolgát. Ha mégsem, akkor van lehetőség ezt jelezni a
tolmácsközpontnak, akik több negatív visszajelzés után nem kérnek az
illető közreműködéséből többet. Arra természetesen nincs lehetőség,
hogy pl. egy vajúdás alatt órákon át folyamatos telefonkapcsolatban
álljunk egy tolmáccsal, ilyenkor bizony előkerül a test- és jelbeszéd
(lásd: Activity), esetleg pár szó angolul, ha szerencsénk van, illetve a
nagyon ötletes szituációs kártyák: ezeken a leggyakoribb kórházi
szituációk vannak lerajzolva, pl. vérvétel, vetkőzés, wc-használat,
étkezések stb. A kedvenc rajzomon egy helyes kis kurta farkú malac van,
ezzel azt tudakoljuk, vajon eszik-e disznóhúst a kedves páciens...
Az
ilyen telefonkonzultáció alatt igyekszünk mindenkit odahívni a telefon
köré, akinek kérdeznivalója van a betegtől, ezzel is időt és
költségeket megtakarítva. Egyszer az is előfordult, hogy elég volt egy
tolmácsot rendelni, aki az aktuálisan éppen a gyermekágyon egyidőben
fekvő 4 (!) szuahélit beszélő asszonynak nyújtott nyelvi segítséget.
A
helyzet mindezek ellenére néha nagyon nehéz is tud lenni, pl. élénken
él bennem az a szituáció, amikor a vietnami, néhány osztályt végzett,
de legalább írástudó házaspárnak azt próbáltuk elmagyarázni, hogy az
asszonyka terhessége alatt kialakult cukorbetegsége kezelésére
beállítandó inzulint hogyan kell adagolnia otthon a vércukorértékek
függvényéban... Egy másik alkalommal pedig az Eritreából 2 hete
Svédországba menekült, 24 hetesen fenyegető koraszüléssel, elfolyt
magzatvízzel, rendszeres fájásokkal jelentkező halálrarémült asszonyt
kellett telefontolmácson keresztül kikérdezni, s elmagyarázni a
vizsgálatok eredményét, s a további teendők, mentőszállítás, infúziók
menetét. A tolmács is megrendülve fordította a szerencsétlen, könnyei
közt, összeszorított foggal szenvedő fekete asszony szavait, aki
elmondta, hogy ez a gyermek egy börtönben fogant szülőhazájában, ahol
többen erőszakolták meg és kínozták rendszeresen. Mit lehet ilyenkor
mondani?
