PePE megmérettetik - Gépjármű műszaki vizsga

Aktuálissá vált a Ford műszaki vizsgáztatása májusban. Előrebocsátom, hogy mivel Magyarországon nem volt autónk, nem tudom összehasonlítani a két rendszert egymással. Egy honlapon keresztül (www.bilprovningen.se) a rendszám és a személyi számom 4 utolsó számjegyének megadása után regisztrálva megadhattam, hogy melyik vizsgahely mely időintervallumában szeretnék időpontot foglalni, és a feladott listából aztán választhattam nekem megfelelőt (=ügyelet utáni szabadnapra esőt). Egy műszaki vizsga 20 percig tart. Hudiksvallban csak egy ilyen vizsgahely van, így ez adott volt. A honlapon azt is kérhettem, hogy a kiválasztott nap előtt pl egy héttel majd közvetlenül előtte egy-két nappal küldjenek egy e-mail és/vagy sms emlékeztetőt.
A megadott napon, a tervezetthez képest fél órával korábban, a gyerekekkel együtt -akik persze ki sem hagyhatták volna ezt a bulit- elgurultunk a műszaki állomásra. A nagy parkolóban állt vagy 8-10 autó, mindegyikben benne ült a vezetője.  Szemközt a parkolóval, az épület falán egy elektromos tábla volt, annak folyton frissülő információit figyelte mindegyik, közben zenét hallgattak, cigarettáztak, olvasgattak. A megérkezés után oda kellett menni egy automatához, s beírni az autóm rendszámát, erre kiírt egy üzenetet, hogy nyugtázta a megérkezésemet, figyeljem én is táblát a további teendőkért. Visszaültem a kocsiba, a gyerekekkel  mesét hallgattunk, szépen fogytak előlünk a többiek, majd hajszálpontosan az általam kért időpontban kiírták a rendszámunkat, s hogy hajtsunk az 1-es beállóhoz. (Összesen 3 volt) Ott felnyílt az elektromos kapu, begördültünk a műhelybe, majd a kocsiból kiszállva, s félrehúzódva átadtuk a terepet az egyszem szerelőnek, aki mosolyogva üdvözölt, és szívélyesen mutatta az irányt, hol pihenhetünk meg, s ihatunk egy kávét, amire a vendégük vagyunk. "Inkább maradnánk itt, ha lehet, nem láttak még a gyerekek ilyen érdekeset" -válaszoltam, de nyilván én voltam a legkíváncsibb az egészre... A koma kezében volt egy kis elektronikus jegyzetfüzet, minden elvégzett, ellenőrzött műveletet abba regisztrált. A rendelkezésére álló 20 percet rendesen kihasználta, nem volt egy perc lazsa sem. Azzal kezdte, hogy a kipufogóra egy nagy, mennyezetről lógó hosszú gégecsövet illesztett, hogy elszívja a kipufogógázokat, s azok ne a műhely levegőjébe kerüljenek.

Megnézte, megvan-e az elakadásjelző háromszög, meghúzogatta mind az öt biztonsági övet, átvizsgálta a tükröket, a műszerfalon a visszajelző lámpákat, az izzók működését, fényszórók beállítását, a sebességváltót, ablaktörlőt, majd jött a forgó hengereken a fékpróba.

 Ezután tovább gurult egy akna fölé, ott megemelték az autót, közben az emelőbe rejtett szerkezettel haránt irányban is alaposan megrázták, majd az aknából alulról is szemrevételezte az alvázat esetleges korróziót keresve, a futóműveket, felfüggesztéseket, gumik állapotát.

Hihetetlen gördülékenyen és rutinnal dolgozott, nyilván nem az első autót nézte. Az ujjai közben állandóan matattak a kis e-jegyzetfüzet gombjain, majd végül megkért, hogy fáradjunk be az irodába, mindjárt jön ő is, csak még kint megy egy kört, és megnézi a károsanyag kibocsátást. Kigördült a műhelyből ezeket az utolsó ellenőrzéseket is elvégezni, majd bejött az irodába, kiállította a műszaki tanúsítványt, kifizettem neki a vizsgálat 300 koronás díját (bankkártyával), majd már búcsút is akart inteni, de még gyorsan megkérdeztem tőle, mondja el a személyes véleményét az autó állapotáról, hiszen használt autóként vettem, és az mindig zsákbamacska. Megnyugtatott, hogy kiváló állapotú járműről van szó, 3.5 éves korához képest ez a 18.000km szinte semmi, amit futott. Biztonságos utat kívánt, majd ment behívni a következő ügyfelet. A legközelebbi vizsga 2 év múlva esedékes. Érdekes, hogy itt csak az elakadásjelző háromszög az egyetlen kötelező extra dolog aminek benne kell lennie az autóban, vagyis nem kötelező magunknál tartani elsősegélycsomagot, izzókészletet.
Apropó izzókészlet: mondom a Ford szervizes komának, hogy azért én be fogok tenni a csomagtartóba egy tartalék izzókészletet, hogyha valahol Hudiksvall és Szeged között egy holdfényes nyári éjjelen az autópálya közepén PePE lehunyja valamelyik szemét, ne jöjjek zavarba egy gyors izzócsere miatt. A szaki kicsit szkeptikus volt, aggodalmaskodott, hogy azért ezeknél a modern autóknál már nem olyan magától értetődően egyszerű az izzócsere, mert meglehetősen szűk helyeken kell babrálni az ujjakkal, hogy ez sikerülhessen. Mondtam, hogy nőgyógyász vagyok, gondolja-e, hogy ez előnyt jelent.... persze erre úgy röhögött, hogy majd leesett a székről, és többé nem kételkedett benne, hogy meg fogom oldani ezt a problémát.
A minap kaptam egy levelet a közlekedési hatóságtól, hogy hamarosan megszüntetik a műszaki vizsgáztatás eddigi monopóliumát, s felszabadítják a piacot. Azt még nem tudom, hogy ez konkrétan milyen változásokat jelent, bizonyosan nagy lesz a verseny az autós ügyfelek "kegyeiért", ez pedig a mi malmunkra hajtja a vizet. Lehet, hogy az ingyen kávé mellé majd ingyen fagyit is adnak? Esetleg bikinis lányok mossák tisztára az autókat a vizsgálat végén? Beszámoló 2 év múlva...

PePE egy hibájáról mindenképpen szólnom kell, ez állítólag egy etanolos Fordokat érintő "betegség", legalábbis Focus tulajdonos T. Laci radiológus barátom és az itteni Ford márkaszerviz tapasztalatai szerint is. A benzinszintjelzőről van szó. A hiba abból áll, hogy a mutató időnként "elfelejti" követni az üzemanyagszint csökkenését, illetve néha váratlanul helyes értéket mutat, majd visszakúszik lassacskán a tele jelzésig, noha csak félig van a tank. Időnként a fordított helyzet is előfordul, vagyis épp teletankol az úrvezető, s a mutató még mindig majdnem üres tartályt jelez. Bosszantó hiba, mert folyton figyelni kell az utolsó tankolástól megtett km-t, hogy nagyjából be lehessen lőni, mennyi nafta lehet a tankban.
Mivel volt 3 hónap garanciám az autóra, 2 héttel annak lejárta előtt felhívtam az uppsalai Ford kereskedőt, hogy beszámoljak a hibáról. Meglepően gyorsan meg tudtuk érteni egymást, pedig a műszaki svéd nyelv egyáltalán nem nevezhető az erősségemnek. Azt javasolták, hogy vegyem fel a kapcsolatot a hudiksvalli Ford szervizzel, javíttassam ki a hibát, majd adjam meg nekik az uppsalaiak telefonszámát, hogy ők egymás között elrendezhessék az anyagiakat. Tetszett ez a rugalmasság!
A helyi Ford szervizben, mint fentebb írtam, ismerték ezt a típushibát, és azt javasolták, csak úgy mint az orvostudományban, kezdjük egy egyszerűbb gyógymóddal, nevezetesen egy kábel cseréjével, majd ha ez nem segít, jöhet az egész üzemanyag-szintjelző rendszer cseréje. Kicsit aggodalmaskodtam, hogy a kábelcsere után nekem meg kellene tankolnom, majd kijárnom az autóból a tank benzint, hogy lássam, megjavult-e, de ezzel valószínűleg ki fogok csúszni a 3 hónapból. Neeeeeem! -nyugtatott meg a szervizes: a hiba tényét jeleztem a garancia lejárta előtt, ők csak hadd próbálkozzanak, és addig folytatják a "gyógykezelést", amíg meg nem oldódik a probléma, erre a hibára így nem vonatkozik a szigorú 3 hónap. Tetszett ez a hozzáállás!
A kábelcserét elvégezték, azóta egy fél tank benzint sikerült elhasználnunk, de eddig jól működik minden... (kopp-kopp-kopp)


Kiegészítés 2013-05-08-án.
A műszaki vizsgáztatás privatizálása csak annyiban hozott újdonságot, hogy a cégek levelekkel és ajánlatokkal, kedvezményekkel bombázzák az ügyfeleket, hogy arra ösztönözzék őket, náluk történjék a vizsgáztatás. Maga a vizsga színvonala és jellege semmit sem változott a korábbiakhoz képest. Ingyen fagyi sincs, de a kávé megmaradt.
A Ford időközben már 2 műszakin is túljutott és elértük a 60.000 km-t is, keresztül-kasul szelve Európát több alkalommal is. A fenti bejegyzést most egészítettem ki friss képekkel, a szemfülesek észrevehették, hogy időközben egy vonóhorog is került az autóra. Ezt még tavaly tavasszal intéztem, akkor ezt is belevontuk az aktuális műszaki vizsgába.
Le kell hogy kopogjam, de semmilyen hiba sem jelentkezett az elmúlt 2 évben. Rendszeres előírt szervizek, és kerékcserék. Ennyi. Na meg a tankolás persze.

A svéd egészségügyről - ezúttal a beteg szemszögéből

Sajnos volt alkalmam betegként is bepillantani a svéd egészségügy működésébe, de azt hiszem érdekes erről írni, márcsak az összehasonlítás miatt is.
Még karácsonykor történt, hogy görcsölni kezdett a vesém, ez sajnos már nem az első eset, ismert vesekövesként tudtam, mi a teendő: fájdalomcsillapítás és görcsoldás. Amikor azonban a feleségem által beadott jó öreg Algopyrin+NoSpa otthonról hozott aranytartalék injekciók sem segítettek, nem volt más választás, be kellett menni az akut osztályra.  Erika kísért el. Legfőképen az aggasztott, nehogy valami beszorult kő olyan elzáródást okozzon, ami komolyabb pangásba torkollhat. Az akut osztály utcai bejáratán túljutva egy üvegajtó állta utunkat, ennek ablakán át kellett röviden elmondanom a diszpécsernek, miért keresek segítséget. Beadtam ellenőrzésre az igazolványomat, s csak ezután juthattam be ténylegesen az osztályra. Az tehát, hogy valaki csak úgy ellenőrizetlenül kódorogjon az akuton, kizárt.
Bevezettek egy vizsgálóba, amihez tartozott egy WC, itt adtam hirtelen egy (szép piros) vizeletmintát. Kisvártatva visszajött a bekísérő nővér, megmérte a vérnyomásom (digitális mérő), a lázam (digitális fülhőmérővel), és megerősítette a laborleletet, hogy tényleg vér volt a vizeletben.
Mosolyogva bíztatott, hogy mindjárt jön a doktor! Jött is hamarosan a sebész rezidens, fiatal, hidegkezű de lelkes kolléganő, aki felvette az anamnézist, és meg is vizsgálta a hasamat, megütögette a vesetájat szépen, szakszerűen. Zavara némileg fokozódott, mikor kiderült, hogy én is itt dolgozom, és megígérte, hamarosan konzultál a főorvos háttérügyeletesével a továbbiakról. Megbeszéltük, hogy 2 dologra lenne most igazán nagy szükségem: hatékony fájdalomcsillapításra és egy képalkotó vizsgálatra.  Amíg várakoztunk, a nővérke levett néhány cső vért a rutin laborokra. Kisvártatva meg is jött a két doktor együtt, a főorvosnővel ismertük egymást, volt pár közös betegünk-konziliumunk. Kicsit tanakodtak az adható fájdalomcsillapítón, mert nem ismerték sem az Algopyrint, sem a No-Spa-t, tekintettel arra, hogy egyik sem regisztrált itt Svédországban, s nem merték volna kombinálni valami erős szerrel. Végül megegyeztünk abban, hogy egy fél dózis morfinszármazékot adnak subcutan (Palladon Comp, vagyis hydromorfon+atropin), majd intéznek egy CT-t.
A szer tuti volt, le is vert a lábamról, szédültem tőle rendesen, de a vesefájdalom csodálatosan elmúlt. A CT-re se kellett sokat várni, s hamarosan megtudtuk, hogy a bal oldalon van egy 8x12 mm-es kő a vesemedencében. Ahhoz képest, hogy 2 éve teljesen kőmentessé kezelt szegedi urológus kollégám és barátom, ez eléggé meglepő hír volt. Kaptam egy e-receptet Diclofenacra, és egy ígéretet, hogy keresnek majd a további kezelést illetően. Fájdalommentessé váltam, mehettünk haza. A vizsgálat vizitdíjköteles volt, meg is jött postán a számla, 300 korona (kb 7500 Ft).
Az urológusok itt a sebészet égisze alatt dolgoznak, így néhány nap múlva már a kórházi étkezdében az ebéd mellett egy romániából emigrált urológus főorvossal tárgyaltuk a sorsomat. Az ultrahangos kőzúzás volt a következő lépés, ezt azonban a megyében csak egy helyen végzik, a Sandvikeni kórházban, innen 160 km-re. Sebaj, menjen a beutaló, hadd kerüljek minél hamarabb sorra. A volt keleti blokk szokásrendszerén edződve jólesően konstatáltam, hogy az év utolsó napjaiban elküldött  beutalón a román doktor feltüntette, egy orvoskolléga kezeléséről lenne szó. Valószínűleg ez nem sokat nyomhatott a latba, mert a behívó a kezelésre március végére jött meg...a sokadik érdeklődésem után. Igaz, mint megtudtam, ilyen kőzúzó szeánszokat havonta csak 2-szer tartanak, olyankor tizesével aprítják a betegeket és a köveiket.
Szerencsére a várakozási idő görcs- és fájdalommentesen telt, nem kellett a gyógyszerekhez nyúlnom. Elképzeltem viszont azokat a szerencsétleneket, akik 3 hónapot kínlódnak, mire sorra kerülnek. A behívó különben a tervezett időpont előtt 2 héttel jött meg postán, egy vaskos borítékban. Ebben a behívó levélen kívül részletes leírás szerepelt egy brosúra formájában a zúzásról, és az előtte-utána esedékes teendőkről, szövődményekről, a kapcsolattartó telefonszámokról. Egy külön lapon hosszú kérdéssorra válaszolva (autoanamnesis) kellett bejelölgetnem a korábbi betegségeimet, műtéteimet, allergiákat, aktuális gyógyszereimet, egyszóval egy teljes kórtörténetet. Ezt a mellékelt ingyenesen feladható válaszborítékban kellett visszaküldeni. Itt Svédországban a beteg tájékoztatása ezzel nagyjából le is van tudva, ha akar, kérdezhet még telefonon vagy személyesen további információkat, de az a fajta kétaláírásos írásbeli tájékoztató-beleegyező nyilatkozat itt nem létezik, s a hozzá kapcsolódó őrület sem, hogy a kedves betegnek fel kell benne sorolni mind a 123 lehetséges komplikációt, nehogy perelni tudjon, hogy ha egy is kimaradt!
A kezelés napján megjelentem a Sandvikeni kórház bejáratánál lévő diszpécserközpontban, ott igazoltam magam, bevitték a rendszerbe a megérkezésemet, majd fel kellett mennem az egynapos sebészetre. Ott már vártak, egy öltözőben kaptam minden szükséges kórházi ruhát: polót, köntöst, hosszúszárú zoknit. A saját holmimat és értékeimet egy kulcsos szekrénybe zárhattam, itt nem szokás saját kórházi öltözékben, pizsamában, hálóingben diktálni a divatot. Bevezetettek egy kis szobába, ahol felkeresett egy (szerb) aneszteziológus asszisztens, aki adatellenőrzés után feltette az azonosító karszalagot. Ezen a teljes nevem és személyi számom is szerepelt, illetve ennek vonalkódja, valamint a lakcímem. Átfutottunk együtt a korábban beküldött kórtörténeten, majd kaptam egy vénás kanült, fenntartó infúzióval, illetve paracetamol és diclofenac tablettákat premedikációnak. Nemsokára jött egy (svéd) sebész, akivel röviden megbeszéltük, mi vár rám, láthatóan megkönnyebbült, mikor megtudta, nem az első ilyen kezelésem lesz, és hogy orvoskollégaként nem kell sokat magyaráznia nekem. Bekísért a kezelőbe, ahol magát a kezelést egy (dán) technikus végezte. Ő végezte a tájékozódó ultrahang vizsgálatot, majd az ultrahang-kőzúzó beállítását, a célzást és a lökéshullám-kezelést. 4000 "csapást" mért a kőre, másodpercenként úgy 3-at, így kb 25 percig tartott az egész. Az első pár perc után, amit még hason fekve vígan mosolyogva viseltem, jött a bekeményítés, emelt a hullám lökéserősségén, ami kezdett határozottan fájdalmas lenni. Állandóan kérdezték, hogy bírom, s mikor látták a kínlódásomat, jött az aneszt asszisztens a gyorshatású vénás vájdalomcsillapítóval (Rapifen, alfentanil), ami bámulatosan gyorsan hatott, de kb 10 perc alatt el is múlt a hatása. Az utolsó 3-4 perc megint fájdalmas volt, de azt már kibírtam összeszorított foggal. A dán barátunk kedvező jeleket látott az UH vizsgálat során, kellemes kőürítést kívánva búcsúztunk el. Az ébredőben aztán kaptam szendvicset, sütit és innivalót (kávé, tea, gyümölcslé közül választhattam), üldögéltem vagy 10 percet, kivették a kanülömet, egy nővér ellátott tanácsokkal, bekarikázgatta a szükség esetén hívható telefonszámokat, majd mehettem öltözni, s haza. Ja, előtte arról is nyilatkoznom kellett azon a visszaküldött lapon, hogy lesz-e valaki aki hazakísér, otthon lesz-e mellettem felnőtt hozzátrtozó illetve van-e telefonom. Otthon az első vizelet olyan volt, mint a céklalé, de kb. erre lehetett számítani. A számla is megérkezett a kezelésről pár napon belül, az újabb 300 korona vizitdíjról.
A megbeszéltek szerint 3 hét múlva hívtak be kontroll áttekintő röntgen vizsgálatra. Addig az életem úgy nézett ki, hogy gyakorlatilag az egyik kezemben állandóan egy pohár narancslé, másikban a WC-kilincs volt, a kettő között meg dolgoztam, családi életet éltem, stb. A hatás nem maradt el, másfél hét után "megszültem a hármasikreket", aminek rettentően örült mindenki. Ezt követően  teljesen panaszmentessé váltam, s vártam izgatottan a megerősítő (felszabadító) röntgenvizsgálatot.
Ez megérdemel egy külön bekezdést: a rtg előtti héten jött egy vastag boríték a radiológiáról, benne a behívó, és egy leírás arról, hogyan tehetnénk a lehető legoptimálisabbá, értsd: zavaró gáz- és béltartalommentessé a felvételt. Ehhez találtam a tájékoztató lapra ragasztószalagozva 4 db hashajtó tablettát (persze a bliszterfóliában) és egy kis műanyag egyszerhasználatos tubusban beöntéshez való szert (Toilax, bisacodyl). 

Pontos leírás szólt arról, melyiket mikor, hogyan időzítve használjam. A rituálét pontosan végrehajtva  jelentem meg a radiológián, ahol egy röntgenasszisztens fogadott, aki elvégezte a szükséges felvételeket. Orvossal aznap hivatalosan nem találkoztam, persze radiológus magyar barátaimmal aztán kielemeztük a képet, s szomorúan kellett megállapítanom, hogy a kő fele még változatlanul ott lubickol a vesemedencében.
Egy hét múlva jött az újabb levél, s benne a behívó Sandvikenbe a második menetre. Előtte nem keresett a sebész, ezt furcsállottam, gondoltam illett volna felhívnia arról, hogy mi a terve velem. Persze a levélből ki lehetett következtetni, hogy bizonyára maradt még vissza kő, de ha nincsenek  a magyar kollégák a röntgenben, honnan tudnám ezt akkor?
A sebész kolléga levele csak napokkal később jött meg (már a második kezelés után), ebben azért korrekt módon tájékoztatott arról, hogy kellene még egy kőzúzás. Addigra már persze túlvoltam azon is, és vígan potyogtattam a kőmorzsákat. Azóta eltelt újabb 4 hét, és még egy hasi RTG  a fentiek szerinti előjátékkal. Az eredmény már sokkal jobb, de nem 100%-os: 4 db apró, 2-3 mm-es kőtörmelék még mindig ott ül, panaszt nem okoz, de mégsem vagyok (még) kőmentes. Két dolgot tehetek: sokat mozgok, hogy ők is mozduljanak valamerre, és rengeteg folyadékot iszok. Mindenki jön ezzel a klasszikus "akkor most sok sört kell inni" tanáccsal, de ezt képtelenség betartani... napi 2-3 liter sört nem bírok meginni, ez egyébként is egyenes út lenne az alkoholizmusba. Marad a narancslé.

Fentebb írtam arról, hogy minden orvosi vizsgálat vizitdíjköteles, a családorvosi vizit 150 korona, a szakorvosi 300. Arról azonban a svéd jóléti állam gondoskodik, hogy az átlagosnál betegebb polgárai ne költsék minden pénzüket erre: egy évben nem kell 900 koronánál több vizitdíjat fizetni, innentől ingyenesek a vizsgálatok. Azt, hogy melyik naptól kezdődjön a szóbanforgó év számítása, a beteg maga döntheti el. Így pl. nem köteles akkor kezdeni a számítást, ha csak 1 vizsgálata volt 2010 januárjában, és mondjuk decemberben kezdődik egy vizsgálatsorozata, ami átnyúlik a következő évre, és az garantáltan több lesz, mint 900 korona. A legtöbb pénzt akkor takaríthatja meg ez a beteg, ha 2010 decembertől kezdi a számítást. Nyilván előre senki sem tudja, mikor lesz beteg, ezért ez a gyakorlatban úgy néz ki, hogy a betegek elkezdik fizetni a vizitdíjakat, és ha már elérték a 900 koronát, eldöntik, hogy kérik-e innentől a vizitdíjmentességet, vagy sem. Ha kérik, ezen már változtatni nem lehet, akkor kapnak egy kártyát, amivel igazolhatják a térítésmentességet (frikort) az első beszámított vizit napjától 1 évig. Trükközésre, dátumokkal való csalásokra nemigen van lehetőség, mert minden egyes vizitdíj és orvosi megjelenés központilag regisztrálva van egy informatikai rendszerben.
A gyógyszerek térítési díja is érdekes, pl. egy évben maximum 1800 koronát (45.000 Ft) lehet vényköteles gyógyszerekre költeni, ezen felül ingyenes a gyógyszer. Erről a témáról Szabó Ildi blogjában olvashattok egy remek összefoglalást.
Kiegészítés: A lakhely és a gyógykezelés helye közötti távolságra 100% útiköltség térítés jár, a gyakorlatban ez úgy fest, hogy megveszem magamnak a vonat- és buszjegyeket, majd utólag be kell küldeni egy levélben ezeket a kórházi kezelésre szóló behívólevéllel együtt, s 2 héten belül a számlámon az útiköltség. Így is lett.